Hetedik részlet - Kiszakadt farmernadrág

- Rendben Cézium, kérlek, kövesd a lámpa fényét a tekinteteddel- nedvesítette meg ajkait Dr. Makai.

Unottan engedelmeskedtem szavainak. Lélegzetvisszafojtva mozgattam szemeimet- a mindent átitató fertőtlenítőszag egyenesen taszított. Legszívesebben a rám vigyorgó orvos ölébe ürítettem volna a reggel belém tuszkolt kakaós csigát, de ez egyszer nőiesen visszafogtam magamat.

A sarokban megbúvó papa keresztezte látószférámat. Szemmel láthatóan az életét is elunta addigra. Legnagyobb pechére egyetlen gyógyszeres szekrény sem árválkodott a hatalmas fehérségben úszó vizsgálóban. Akkor legalább elmerülhetett volna a számomra ugyanúgy csengő vegyszernevek tanulmányozásában.  

- Aú- sziszegtem felháborodottan. – Megtenné, hogy kicsit óvatosabban nyúlkál a fejemhez?

Bal tenyeremmel a kobakomon éktelenkedő púphoz kaptam, s tompán leszorítottam azt. Magam sem tudom miért, de úgy véltem, ha én birizgálom, kevésbé nyilall majd.

- Ne haragudj, de meg kell bizonyosodnom egy-két dologról- húzta vissza az időközben elcsusszanó székét irigylésre méltó feneke alá.

- Ezt most úgy mondja, mintha egy értelmi fogyatékossal társalogna. De igaz is, egy magamfajta laikus szinte már gyagyás- szűrtem ki összeszorított fogaim közül.

Egy pillanatig azon tűnődtem, hogy túlfűtött ironizálásom miatt áll bosszút. Más épkézláb ötletem nem született arra, mégis miért merül el könyékig a szó szerinti agyturkászásban.

A fiatalos férfi szarkasztikus mosolyt tapasztott arcára. Izmos lábával elrugaszkodott, s gurulós székével csupán az íróasztalnál pihent meg.

- Mikor ilyeneket hordasz össze, kicsit talán tényleg gyagyás vagy, kislányom- bökte oda papa.

- Biztos csak azért, mert anyának van igaza. Tényleg teljesen megbolondultam- sütötték le szemeimet a fájdalmasan igaz szavak.

-  Igaz is- köszörülte meg a torkát Dr. Makai. A hangjában hordozott élt sehogyan sem tudta- s talán nem is akarta- tompítani. – Édesapád említette, hogy az utóbbi hetekben többször is rád tört a pánik. Rohamszerűen, természetesen.

Egy tollért nyúlt, s az addig hófehér lapra néhány rövidke szót firkantott. Karja könnyedén siklott végig az asztalon. Dolga végeztével ledöbbent vonásaim bámulására feccölte idejét.

- Apa- forgattam szemeimet bosszúsan, miközben arcomat óvatosan a megszólítottra emeltem.

-  Ne légy bosszús. Édesapád csak segíteni szeretne. Ahogyan én is- tolta fel ferde orrnyergén az időközben lecsusszanó szemüveget. Kétség kívül büszkébben viselte a tárgyat, mint ahogyan papa valaha is.

- Örülök, hogy mindenki úgy érzi, hogy ő a világ legsegítőkészebb embere, csak akkor nem értem, miért kell egyedül szenvednem- pattantam fel indulatosan.

Heves mozdulataimat agyam jócskán megbosszulta, hiszen rettentően megszédültem. Az asztal éles sarka sietett segítségemre, erőtlenül megragadtam azt.

- Nos, úgy vélem- kezdett tüzetes kutakodásban a névjegykártyákra hajazó gyűjteményében- a legmegfelelőbb az lenne, ha felkeresnének egy szakembert.

- Na, tessék, most már hivatalosan is dilis lettem- huppantam vissza az vizsgálóágyra, mire kislányos szoknyám sejtelmesen meglibbent. Még jó, hogy anya sértődőset játszott és nem kísért el. Így nem volt aki megszóljon eme nőietlen húzásomért.

- Kérlek, ne értsd félre minden egyes szavamat. Egy ekkora traumát, ami téged ért, nem lehet könnyű feldolgozni. Dr. Cséffay különleges esetekre specializálódott- nyújtott át egy frissen nyomtatott névjegykártyát.

-  Azt hiszem, nekem erre semmi szükségem sincs- utasítottam el tenyeremmel.

- Értem- vette le rólam tekintetét a megszeppent férfi. – Azt hiszem, ez esetben mára végeztünk. Az asszisztensem néhány percen belül kinyomtatja a papírokat, addig sétálj egyet a folyosón. Szeretnék néhány szót váltani az édesapáddal- meresztgette szemeit a rendületlenül sarokban ücsörgőre.

- Rendben- vontam meg a vállaimat, s homlokegyenest az ajtóhoz tartottam. Csak, hogy a sosem szűnő szédelgés ismét beleszólt az életembe. – Viszont látásra, doktor úr!- biccentettem felé kimérten, majd halkan behúztam magam mögött az ajtót.

Nem ejtettek a fejemre, legalábbis némi józan eszem maradt még vésztartalékba. Szinte tudtam, hogy Dr. Makai lélekig hatoló monológot intéz majd papához, csak, hogy meggyőzze, szükségem van a dilidokira.

- Uram, úgy vélem, Céziumnak támogatás kellene. Ezzel az új helyzettel nem lehet könnyű megbirkóznia, és úgy látom, magában őrlődik. Bár nem vagyok szakértő, de Dr. Cséffay segítsége mindenképp elkélne.

- Tudom, doktor úr! Tudom- szűrődtek felém az egyre elhalkuló szavak.

A világ ismét darabokra hullott körülöttem. Jól tudtam, hogy az orvosnak teljesen igaza van. Mégis fájt beismerni, hogy elgyengültem. És még jobban fájt, hogy már papa sem bízik a jó sorsban, és abban, hogy minden gond egy szempillantásra eltűnik majd, mint az általa egekig magasztalt kámfor.

***

A baleset óta először tettem ki a lábamat önszántamból. Ragaszkodtam hozzá, hogy a kórházból hazafele jövet papa parkoljon le a házunktól néhány saroknyira lévő hipermarketnél, hogy én végezhessem el a bevásárlást. Egyes-egyedül.

- Még valamit?- bámult rám kérdő tekintettel a zöld pólóba bújt pénztáros lány. Falatnyi haját ügyesen megigazgatta, bár engedetlen tincsei látszólag drótként merevedtek.

- Cézium? Te vagy az?- szólított meg egy hang hátam mögül. Ismerősen csengett, de sehogyan sem tudtam rájönni, ki is lehet a gazdája.

Zavarodottan odaböktem a kasszásnak, hogy ez is bőven sok lesz, majd a cérnavékony lányka felé fordítottam arcomat. Legszívesebben fájdalmasan felszisszentem volna, hiszen fejemet szörnyű fájdalom uralta, ám sokkal jobban lekötött, hogy valamiféle különleges ismertetőjegyet találjak az engem megszólítón.

- Igen, persze, hogy én vagyok- villant meg képem a velem szemben feszülő üvegfalon. Ám csakis babarózsaszín trikómról tudtam azonosítani magamat. – Szia!

Egy nyakba lógatott keresztmedálon kívül semmi különlegeset nem véltem felfedezni a lányon. Nem hagytam, hogy a kétségbeesés eluralkodjon rajtam, így hát kapva-kaptam a pénztáros monológján, s átnyújtottam neki a kért összeget.

Időközben rájöttem, hogy talán felesleges is azonosítanom az illetőt, tökéletesen megfelel, ha általános témák felé terelem a beszélgetést.

-  Hogy s mint?- kérdeztem nem túl érdeklődőn, miközben egy liter tejet próbáltam táskámba gyömöszölni.

- Képzeld, a szüleim végre elváltak- vágta rá hibátlanul manikűrözött körmeit bámulva. Láthatóan nem izgatta túlságosan a dolog, sőt, még egy halovány mosoly is megjelent csinosan sminkelt arcocskáján.

- Nem mondod, Bianka?!- mímeltem meglepettséget. Időközben megvilágosodtam. Az egyetlen ismerősöm, akinek válófélben voltak a szülei. Nem más, mint legjobb barátnőm, s egy személyben a Milán kegyeiért folytatott legádázabb ellenségem. Bianka azóta hajtott rá, hogy egyszer megvallottam neki érzelmeimet. Sohasem tűrte jól, ha egy „divatos darabot” nem ő szerez meg elsőként.

-  De- biggyesztette meg ajkait, mintha csak észbekapott volna. Már ami színlelését illeti.

- Ha gondolod- nyeltem nagyot, hiszen még én sem voltam biztos abban, hogy ki szeretném mondani a dolgot- este esetleg átjöhetnél. Megihatnánk valamit, vagy tarthatnánk egy csajos partit.  

- Ó, de drága vagy- vitte fel a hangsúlyt mondata végén, ami tőle egészen furcsán hatott. – Te tényleg azt hitted, hogy azok után, hogy lefeküdtél az elsőszámú pasijelöltemmel, mi még valaha is barátnők leszünk?

- Mégis miről beszélsz?- vontam össze szemöldökömet túlméretezett homlokom közepén.

Azt hittem, valamiféle buta rémálomba keveredtem. Milánon és rajtam kívül senki nem tud a kis légyottról. Legalábbis én így hittem.

- Különben pedig beleuntam a színjátékba. Sohasem bírtalak túlzottan, de most, hogy már apukámmal élek, nem kell veled barátkoznom anya akarata szerint.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy láthatatlan széket rántanak ki hátsóm alól. Bianka szavai a földre taszítottak. Nem, mintha maga a tény nyomasztott volna, hogy többé nem kell másodhegedűsnek lennem az általa formált duónkban.

- Ó, úgy látom, véletlen két tábla csokit vettem. Edd csak meg te, Cézium! Úgy látom, neked már nem árthat. Felszaladt rád egy-két kiló- hajította táskámba az emlegetett édességet, majd, mint egy jóllakott napközis, eltipegett csinos kis magassarkújában.

- Mekkora kretén- dünnyögte a pénztáros lány, csak úgy a maga szórakoztatására.

Megalázottan szaporáztam lépteimet. Horvát Cézium élete hivatalosan is véget ért. Társadalmi tekintetben legalábbis. Biankáról köztudott, hogy kukába hajított barátnőit lépten-nyomon megalázza. Úgy tűnik, nagyon eltájolódtam. A lentnél is van lejjebb.

A farmeromról kukucskáló lyukra néztem, amit az enyhén egymásnak dörzsölődő combjaim nemzettek. Biankának igaza volt- valóban meghíztam. Bár sohasem voltam olyan tökéletesen csinos, mint ő. Vagy anya.