Nyolcadik részlet - Bódító részegség

Dühösen csapkodtam a klaviatúrát. Szinte már jómagam is megsajnáltam, hiszen szegény tárgy semmiről sem tehetett. Azt mondják, lélek nélkül nincs bűnhődés, ám a notebookom billentyűzete egészen másról tanúskodott.

- The Big Apple- suttogtam félig kitárt ajkakkal. Tekintetem a képernyőhöz simult, a világ legmegalázottabb embereként néztem farkasszemet a méretes felhőkarcolók mellett hangyaként elvesző Juhász Milánnal.

A könnycseppek fátyla jócskán elhomályosította arcát, amit talán nem is bántam túlzottan. Nem szerettem volna látni őt. Lehetséges, hogy fájdalmas búcsúnkat is magába szippantotta a rajtam elhatalmasodó érzés, de leginkább attól rettegtem, hogy ő is csak egy arc lesz a sokmillió közül. Jelentéktelen figura, akihez semmiféle szerelem sem fűz. Talán az agyamat becsaphattam- helyesebben ő engem,- de a szív sohasem téved. Még a legfájóbb pillanatokban sem.

Szerettem volna elhinni, hogy a rendetlenül lecsapott monitorral együtt minden gondom tovaszáll, és folytathatom ott, ahol néhány perce abbahagytam- a dühöngő önsajnálatnál.

- Idióta barom. Ha ő elvan, én mégis miért ne érezhetném jól magamat?- rohantam a szekrényemhez. Megbolydult tekintetem a könnyed buli szetteket vizslatta, miközben a halálra ítélt darabokat hátam mögé hajítottam.

Egy fekete, enyhén szólva is nőiesen dekoltált felső gabalyodott ujjaim közé. Sehogyan sem tudtam megszabadulni tőle. Úgy tűnt, egy láthatatlan segítő üzenetét továbbította felém.

Széles mozdulattal rángattam le magamról a kinyúlt pólót, amit még a papa hordott fiatalkorában. A kényelmes darab helyett immáron az ébenfekete felső simult alakomhoz. Rövidke teketóriázás után egy megkopott rövidnadrágot húztam megvastagodott combjaimra.

A tükörbe nézve nem láttam mást, mint egy megszürkült arcú lányt, akinek szemei alól mélyfekete karikák integettek vissza. Már nem csak az arcom, de az alakom sem emlékeztetett a valamikori Horvát Céziumra.

***

Órák óta ücsörögtem az alkohol émelyítő szagától hömpölygő kocsmában. A bárpultnál könyököltem, miközben bal mutatóujjammal unottan köröztem az italos pohár peremén.

A háttérből néhány részeg fiú üvöltése szűrődött felém, persze cseppet sem érdekelt a dolog.

- Csak így magányosan?- bökött poharam felé a pultos lány. Szemlátomást unta a banánt, és valamiféle beszélgetőpartnert keresett. Mikor azt fontolgatta, hogy rám csap le, biztosan nem látta még a képzeletbeli „Ne szólj hozzám” táblácskát, amit homlokomra akasztottam.

- Aha- biggyesztettem meg ajkaimat a vállrándítással egy ütemben.

A copfos lányka érdeklődő arcát két tenyere közé szorította. A pultnak könyökölt, hasonlóan az én módszeremhez. Csakhogy az ő fejét- velem ellentétben- nem nehezítette megannyi fájdalmas gondolat.

- Ó, úgy látom, nagy a gond. Pasi van a dologban?

Értetlenkedve emeltem neki tekintetemet. Összevontam szemöldökeimet, amire ő csak egy halovány mosollyal válaszolt.

- Tehát igen. Ha tanácsra van szükséged, vagy esetleg beszélgetnél valakivel, én itt vagyok. Önként vállalom a lelki szemetes szerepét. Nálam szerencsétlenebb ember úgysem született erre a földre- hebegte mondatait, minthogyha csak egy végeláthatatlan monológot szavalna a főpróbán. A lelkesedése legalábbis arra hajazott.

Kényszerből felhorkantam, hátha nevetésnek vehető a dolog. Persze őt sem ejtették a fejére, akármilyen ostobának is tűnt szőke loknijaival.

- Ó, jaj, bébi! Itt még annál is gázosabb a helyzet. Várj csak meg itt, máris jövök. Ne mozdulj!- integetett mutatóujját égnek emelve, miközben kislányosan pufók arcát elnyelte a hátsó csapóajtó.

Már éppen elfeledkeztem volna akut önsajnálatomról, és átadtam volna magam a könnyed kabarénak, mikor a pultnak vágott telefonom hangos pittyegésbe kezdett.

-  Nem hivatalos tájékoztatás: elérte a…

- Úristen! BME? Nem semmi- horkant fel mögöttem egy hang. A pultos lány érthetetlen gyorsasággal vágtázott oda, csak, hogy kukkoló szomszédként első kézből értesülhessen életem szaftos részleteiről.

- Á, semmiség- vágtam táskámba a telefont, miközben zavarodottan megszaporázott szívverésem frisslevegőért kiáltott.

Villámgyorsan rohantam a kijárat felé, magassarkú cipőmben ügyetlenül egyensúlyozva. Rettegtem, hogy ismét rám tör a pánik, és kiszolgáltatott áldozatként várom a végzetet.

- Mégis hová rohansz ilyen eszeveszetten?- csapta be maga mögött a hatalmas üvegajtót a lány. Talán eltökélt célja volt, hogy egész éjjel engem boldogítson, ám abban a pillanatban legalább nem kellett attól rettegnem, hogy egyedül maradok.

- Azt hiszem- szippantottam mélyeket a könnyű levegőből- megint ez a hülye pánik.

- Ne félj, ez tök természetes. Én minimum összepisiltem volna magam, ha felvesznek a Műegyetemre.

Finom kezét vállamra helyezte, pontosan úgy, ahogyan egykor Boglárka tette. Néhány másodpercnyi megnyugvás töltött el, de a szótlanul rám telepedő nyugtalanság egy pillanatig sem szűnt meg.

- Nem, ezt te nem értheted!- rogytam a néhány méterrel arrébb fekvő lépcsősorra. Remegő kezeimet combomhoz szorítottam, úgy próbáltam meg véget vetni a dolognak.

- De, értem én- kúszott mellém. Ellágyuló hangja egyre nyugalmasabban csengett. – A szüleid akarata volt a BME, igaz?

- Én beteg vagyok- kúsztak szemeimbe az ismét hívatlanul érkező könnyek. Gyűlöltem, ha kiszolgáltatottnak látnak, de az önbecsülésemet már Milán sárba tiporta. Azóta nincs több vesztenivalóm.

-  Hívjak mentőt?- pattant fel a sötétben is villódzóan sápadt lány.

- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Ez csak egyszerű pánikroham, elméletileg mindjárt jobb lesz- lassítottam szívverésemet egy visszatartott lélegzetvétellel.

- Hogy én milyen hóbortos vagyok! Nem értem, miért nem vettem észre eddig. Pedig én is hasonló problémákkal küzdök- csapott a homlokára a Buddhaként megvilágosult.

Szőke tincseit gondolkodóan csavargatta, egyre több hajszálat megragadva. Dolga végeztével hátravetette a homlokába hulló loboncot, amiben ott mosolygott néhány holdsugár.

- Nem tudod, mitől lesz jobb?- emeltem égnek a tekintetemet, csak, hogy a szédelgés alább hagyjon.

- Esetleg megpróbálhatom elterelni a figyelmedet, nekem az szokott segíteni. Például mikor a trolin ülök, és érzem, hogy kezd rám törni az a furcsán nyomasztó érzés, az idegenek arcát bámulom. Van, hogy egészen vicces kis esetek kerekednek ki belőle. Néhány napja az történt, hogy egy középkorú nő tiszteletlenül az idős hölgy elé vágott, és elfoglalta az utolsó ülőhelyet. Volt ott egy raszta hajú srác. Amúgy ne értsd úgy, hogy én rasszista vagyok vagy ilyesmi, mert semmi bajom nincs a rasztákkal. Csak izé, szóval az a srác fogta a fagyiját és a nőci kontyába nyomta. Az egész troli tapsolt, mire a csaj fülig pirulva lekecmergett róla. Persze a fagyi biztosan lehűtötte egy kicsit.

Szinte követni sem tudtam szavait, hiszen észveszejtő gyorsasággal darálta azokat. Egy idő után azon kaptam magamat, hogy teljes elmém a lányka történetére koncentrál, mivel itt-ott egészen érthetetlen dolgokat magyarázott, amihez feszült figyelem dukál.

- Köszönöm!- szorítottam meg a lány aszfalton heverő kézfejét. Egy halovány mosolyt libbentettem felé, mire ő szó nélkül folytatta monológját.

***

- Egyébként Kitti vagyok- nyújtotta felém jobbját, miközben a rakpartot simogató szellő hajába kapott.

- Én pedig Cézium. Inkább csak Cézi- legyintettem egyet könnyelműen, hátha a becenevem kevésbé hangzik szokatlanul.

-  Most ez lehet, hogy buta kérdés, de a cézium nem egy kémiai izé?

- De, pontosan az- ült ki arcomra egy huncut mosoly. Tulajdonképpen sohasem értettem meg, mégis miért kaptam ezt a nevet, de egy előnye biztosan volt. Aki egyszer hallotta, örökre az én arcomat társította hozzá. Hogyan is cselekedhetett volna másképp? Én vagyok az egyetlen ember, aki saját vegyjelet kapott!

- Sajnos kémiából sohasem voltam túl jó- vakargatta fejét egészen zavarodottan.

Egy gyors kanyarral jutottunk el a stégig- pontosan úgy festett, mint az, amelyiken a végzetes baleset történt.

- Tudom, hogy most meg ez fog bután hangozni, de megfognád a kezemet, amíg leülök? Rettegek a stégektől! Főképp éjszaka.

- Hogyne- biggyesztette meg ajkát könnyedén. – Egyébként elég furcsa szerzet vagy te, Cézi. Mondták-e már neked?

- Ami azt illeti- szakítottam félbe saját magamat. Megpillantottam a túlpart fényeiben úszó éttermet, ahol a szalagavató bálunkat rendezték. Önkénytelenül is Milán jutott az eszembe.

- Aha, értem- rántotta elő farzsebéből a rubintvörös öngyújtót, aminek segítségével csakhamar tüzet csiholt. Egy kecses szál cigarettát szorított ajkai közé, mélyen beszippantotta a vaníliától émelygő füstöt.

- Egészen kellemes illata van. Ahhoz képest, hogy dohány.

- Kérsz?- nyújtotta felém dobozát, ám én két kézzel tiltakoztam ellene.

-  Így is gallyra ment már az egészségem.

-  Akkor meg mi vesztenivalód van?- halászott elő egy szálat, és mire észbe kaphattam volna, a számba tuszkolta azt. – Nesze, Cézi!- passzolta nekem az öngyújtót.

Remegő kezeim közé szorítottam az aprócska tárgyat. Ádáz ellenségként néztem vele farkasszemet, néhány másodpercig még tipródtam a jó és a rossz közt. Amint tekintetem ismét a szemközti étteremre tévedt, úgy döntöttem, talán itt az ideje változtatni. Az életemen, a lényemen. Egyszóval mindenen, ami valaha Horvát Cézium volt.

Magabiztosan gyújtottam rá a cigarettára, s hagytam, hogy a gomolygó füst lassacskán tüdőmig kígyózzon.

- No lám, kislány! Úgy látom, mégiscsak van vér a pucádban- bólintott elismerően.

- Egész jó- köhintettem nem túl meggyőzően. Próbáltam visszafojtani a feltörni készülő füstrohamot, több-kevesebb sikerrel.

- Látom, hogy nagyon küzdesz valamivel, és, ha jól sejtem, az nem a dohány- tépte ki összeszorított fogaim közül a csikket. Sercegő hangon olvadt eggyé a víztükörrel, amit én magatehetetlenül bámultam. – Tehát mesélsz, vagy hívjam fel a nagybátyámat, aki az FBI-nál dolgozik?

Szegény párát talán senki sem világosította fel, hogy az emlegetett szervezet az USA-ban működik? Pontosan ott, ahol az általam gyűlölni kívánt személy szelte az utcákat.

- Nem igazán szeretem kiteregetni az életemet- ráztam a fejemet tiltakozva, mire csokoládébarna frufrum rendetlenül a homlokomba hullott.

- Talán ez majd segít- rántott elő a zsebéből egy aprócska üveget, amiben valamiféle márkátlan szeszes ital lötyögött. Ki tudja mióta…

- Normál esetben nem mennék bele a dologba, de végül is tényleg nincs mit vesztenem- csavargattam tenyeremben az üvegcsét.

Egyetlen húzásra végeztem vele, s bár sohasem tartottam magamat túlságosan rendetlennel, a Dunába hajítottam a filléres italtartót.

-  Ne már, visszaválthatós volt- vonta meg vállát heccelődve.

- Úgy két hete minden romba dőlt. Persze, ha jobban belegondolok, akkor már öt éve. Sőt, talán a születésem pillanatában, de nem is ez a lényeg- kezdtem neki az italos gondolatok nehezítette monológnak, amit Kitti feszült figyelemmel ajándékozott meg.

Hosszú idő óta ő volt az első, aki fikarcnyi érdeklődést tanúsított irántam. Cseppet sem izgatott, hogy másnapra valószínűleg megbánom a dolgot, jól esett valakinek korlátok és tabuk nélkül mesélni Milánról, anyáról és úgy alapjában véve arról a káoszról, amit az életemnek csúfolok.