Tizennegyedik részlet - Téves szám

Apa és Kitti egészen belefeledkezett szívélyes kis csevejébe. Lassacskán kezdtem úgy érezni, hiába várakozom a lányra talpig estélyiben. Különben sem találtam jó ötletnek ezt a próbasminkes dolgot. Nem esküdni készültem, csupán egy idióta bálba! Előbbi természetesen tökéletes idiótaság lett volna- vőlegény híján. Márpedig én elképzelni sem tudtam, hogy valaha is átvehetik Milán helyét. A szívemben legalábbis.

– Szóval éppen ezen dolgozom- vágta oda kurtán apa.

– Lefogadom, hogy éppen a „margaforgóról” diskuráltok- fektettem lehetetlen hangsúlyt a sosem létezett szócskába. A rajtam időző ruha szoknyarészébe kapaszkodtam, úgy vágtattam le a lépcsőn. Túlságosan sokszor hallottam már a „Ha a hegy nem megy Mohamedhez…” kezdetű mondókát. Legutoljára Milántól.

– Kislányom, egyszerűen gyönyörű vagy- támaszkodott meg a konyhapultban papa. Meglepődve járt rajtam végig tekintete, és hirtelen már nem is volt olyan fontos a kávéfőzés.

– És még milyen gyönyörű lesz egy alapos sminkelés és frizuraigazítás után- kacsintott rám a Karkus lány. Állítólag műkörmösnek tanul, azt mégsem értem, a két dolgot hogyan azonosította borsószemnyi agyacskájában. Néha rettentően elszégyellem magam, amiért annyi irónia és lenézés szorult belém, éppen ezért engedtem a lány unszolásának. Egyfajta szavakat nélkülöző bocsánatkérésként könyveltem el a dolgot. Neki azonban sejtelme sem volt az egészről.

– Hurrá, már alig várom!- tapsikoltam megjátszva. Papa szemöldökeit összevonva megszigorította tekintetét. Szemlátomást megkedvelte Kittit- aki valljuk csak be, az egyetlen korombeli lány, aki szóba állt velem- éppen ezért szerette volna, hogy végre viselkedjek normális emberhez mérten.

– Meglátod, hiper-szuper lesz!- ragadta meg a kezemet lendületesen. Maga után rántott, és még az sem tántorította el, hogy fogalma sem volt, mégis merre kellene indulnia.

– Hé, ne olyan hevesen- rántottam vissza kissé meggondolatlanul- a szobám éppen az ellenkező irányban van- a lány útnak indult szavaimnak megfelelően, csupán egy aprócska részletet felejtettem el közölni vele. – Ja, és az emeleten- böktem arra fejemmel, amivel szinte egy ütemre felszisszentem. Minduntalan próbáltam megfeledkezni a tompa fájdalomról, ami még mindig kobakomat lakta, de a heves mozdulatok rendre emlékeztettek arra a borzalmas éjszakára.

Kitti fejét jobbra-balra rángatta. Nem tudta eldönteni, mégis melyik irányba forduljon. Kíváncsian bámulta a falakat, és a rajta függő képeket. Azokat, amikről számomra ismeretlen figurák mosolyogtak vissza. Irigyeltem őt. Teljes szívemből.

– Ő ki?- mutatott nevetve egy rózsaszín keretes fotóra.

– Azt hiszem, az unokahúgom, Evelin- vágtam rá rögtönözve. Valójában véve fogalmam sem volt róla, mégis ki pancsikolhat abban az indokolatlanul rózsaszín medencében. Anya imádta közszemlére tenni a rokonságát, még akkor is, ha fogalma sem volt róla, ki kinek a kicsodája…

– Szegényke transzi?- vonta fel bal szemöldökét kérdőn.

–  Mégis miért lenne az?- szakadt ki belőlem egy aprócska kacaj.

– Hát, nézd csak meg, mit lógat ott…- szakította félbe saját magát, mire az említett területre bökött.

– Ja, teljesen eltájolódtam. Ő Robi, Evelin bátyja. Messziről olyan egyformák- csaptam a homlokomra elszörnyedve.

Bármennyire is kedveltem Kittit, még nem volt alkalmam mindent megvallani neki. Nem szerettem volna, hogy sajnáljon, vagy megvessen azért, mert én más vagyok. Arcvak- talán sejtelme sem volt róla, hogy létezik efféle betegség. Jobban belegondolva én sem tudtam egészen addig, míg azzá nem váltam.

– Mindegy is- vonta meg a vállát, mintha egyszeriben teljesen érdektelenné vált volna a dolog. – Inkább azt mondd meg nekem, hogy ez a Robi helyes srác?

– Te totál begőzöltél! Hat éves- szakítottam be szobám ajtaját szokásomhoz mérten. Micsoda szerencse, hogy anya éppen jógázni ment az elit házi sárkányokkal.

– Attól még lehet jóképű- vakargatta arcát elbizonytalanodva. Körmei mentén vérvörös foltot hagyott, amik egészen bután festettek rózsaszín tincsei mellett.

– A nagypapát ajánlanám neked. Korban jobban illenél hozzá- kacsintottam a Kristóftól ellesett módon. Amint tudatosult bennem, mégis mit művelek, azonnal megálljt parancsoltam lecsukódó szemhéjamnak.

– Értem én- emelte kezeit magasba. Ha egy fehér textildarab is útját keresztezte volna, minden bizonnyal meglengeti, csak, hogy elnyerje bocsánatomat. – Mondja csak, DJ Cézium! Szolgáltatna nekünk valami elfogadható muzsikát? Ütemre jobban jár a kezem.

– Mindjárt keresek valamit, csak előbb megnézem, ki hív- indultam el mobiltelefonom irányába. Az ágyon hevert, teljesen elhagyatottan. – Addig foglalj csak helyet- mutogattam az íróasztal mellett ácsorgó szék felé, persze cseppet sem figyeltem oda.

A telefon képernyőjén egy ismeretlen számsorozat jelent meg. Első felindulásból legszívesebben felvettem volna, ám akkor végigsuhant rajtam egy ártó gondolat. Akár Milán is várakozhatott a vonal túlsó felén. Még véletlenül sem szerettem volna annál is jobban felzaklatni magamat- már, ha létezhetett magasabb fokozat- így dühödten az íróasztalhoz vágtam a sokat megélt készüléket.

– Miért nem veszed fel?- meredt rám a bútoron kényelmesen elterült lány. Lábát óvódás módjára lógatta le onnan, sőt, még ütemesen rúgkapált is vele.

– Mert nem hiszem, hogy fontos lenne.

– Aha, akkor majd én- vette kezébe az irányítást, én pedig túl későn eszméltem.

– Ne, Kitti! Ne!- téptem volna ki a tenyeréből, ám ő már köszöntötte a vonal túlsó végén időzőt.

– Horvát Cézium? Nem, én Kitti vagyok.

– Ez biztos?- ütötte meg fülemet egy rendkívüli frekvencián rezgő hang. Helyesebben csak a foszlányai.

– Igen, teljesen. Legalább annyira, mint, hogy ez egy téves hívás. Minden esetre köszönöm, hogy kerestél. Még, ha nem is engem akartál. Na, puszi- lehelt csókot a készülékbe, majd szó nélkül megszakította a hívást.

Erőtlenül hulltam a székbe, mire az legalább fél méterrel arrébb gurult. Úgy éreztem, a világ ismét kicsusszan a lábam alól. Fájt tudni, hogy Milán volt az. Fájt, hogy nem beszélhettem vele. Ám a legjobban mégis az bántott, hogy még mindig ilyen hevesen reagáltam rá.

–  Ő volt az, igaz?- magasodott felém a lány, és könnyed tenyerét vállamra helyezte.

– Miért csinálja ezt velem?- szakadt ki belőlem az, ami addig csak lelkemet marcangolta.

– Nem tudom, Bogyó. Nem tudom- simította el a szemembe hulló hajszálakat. Szinte érezte, hogy mindösszesen azok állják a legördülni akaró könnycseppek útját.

– Én ebbe belehalok- peregtek végig arcomon a vízcseppek. A világ legerőtlenebb embereként kapaszkodtam meg Kitti alkarjában. Azt reméltem, hogy ő ismét a segítségemre siet. Ugyanakkor tudtam, hogy nem várhatom el tőle. Túl nagy áldozat lett volna részéről. – Nyugodtan elmehetsz- szipogtam szemeimet törölgetve.

– Viccelsz? A világért sem hagynálak magadra egy ilyen helyzetben. Hát, mire valók a barátok?- húzódott egy keserű mosoly ajkaira.

–  Mi barátok vagyunk?- szakadt belém a fogkocogtató zokogás. Kérdőn rámeredtem, mire ő egészen megbotránkozott.

–  Én úgy gondolom. Persze javíts ki, ha tévednék.

–  Tudod, nekem Milánon kívül sosem voltak igazi barátaim. Nem tudom, milyen érzés rájuk találni.

– Pontosan ilyen- vont magához erősen, és jobb kezével óvatosan megcirógatta sírástól rángatózó hátamat.