Harminckettedik részlet - Múltbéli kísértet

Kedves Olvasóim!

Meghoztam nektek egy újabb részt, a 15 000+ oldalmegjelenítés és a 35 feliratkozó örömére! Nagyon szívesen vennék néhány kommentet, hogy tudjam, kik azok, akik szeretik azt, amit csinálok! (Ezen a linken érhetitek el a kérdőívet, amit kitöltve nagyon sokat segítenétek nekem a bloggal kapcsolatban.)

Ölellek titeket, Clef. 

***

Vidáman szántottam fel a lépcsőt, miközben tőlem sosem látott lelkesedéssel lejtettem táncot a bejárati ajtóval. Kitti lekókadt ajkakkal pakolta dobozba az utolsó poharakat, amik még a bárpulton sorakoztak.

– Szia, Bogyó!- köszöntött rám sem figyelve.

Azon a reggelen még az ő búskomor képe sem tudott letörni, persze tudtam, hogy végtelen együttérzést kellene sugároznom magamból. Elvégre is rövid időn belül elveszti mindazt, ami a szüleiből maradt neki. El sem tudtam képzelni, micsoda fájdalmat érezhet legbelül.

– Helóbeló, Barátosném!- vágtam magam a széknek, ami kis híján ripityára tört alattam- legalább annyi apró darabkára, mint a szőke lány szíve.

– Sosem látott lelkesedés, mégis minek köszönhetjük?- bökte oda ironikusan, amit egy pillanatig sem vettem sértésnek. Tudtam, hogy a lélekfacsaró elkeseredettség szól belőle.

– Képzeld csak el- kaptam le a tálról egy zöldellő citromot, és egyik kezemből a másikba hajigáltam azt- tegnap éjjel Kristóffal voltam. Úgy- súgtam oda utolsó szavamat, egészen közel hajolva hozzá. Nem szerettem volna, hogy bárki más fülébe jusson a dolog, persze azt is sejtettem, hogy a kocsmában lézengő részegeknek szívélyesebb teendőjük is akad.

– Na, ne!- vágta a dobozba az utolsó feles poharat, mire az hangos csörömpölésbe kezdett. Megszelídült arccal bámult rám, tekintetét végigsiklatta rajtam, mintha csak valamiféle bizonyítékot keresne az igazamra. – Akkor most már tényleg együtt vagytok, ugye?

– Azt hiszem- biccentettem gyönge hangon elharapva szavaimat.

– Hiszen ez nagyszerű! Megérdemelted, hogy végre boldog legyél, Cézi! És, ha jól sejtem, Kristóf nem hagyott ott téged öt perc múlva, mint az a bunkó Milán- harapott bele egy almába, amit a háta mögül kotort elő. Érdeklődő arcát a könyökének támasztotta, úgy pislogott vissza rám.

Őszinte mosoly ült ki ajkamra, és még magam sem tudtam, megérné-e szavakba önteni mindazt, ami a lelkemben kavargott. Túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy ilyen módon leegyszerűsítsem.

– Akárhogyan is tagadnám, szerettem Milán. De Krisivel minden olyan más, sokkal egyszerűbb és néha már csak azt érzem, hogy a felhők közt szárnyalok- támasztottam meg fejemet a pulton, a Kittitől ellesett módon.

– Atya gatya! Te totál belezúgtál! Más ésszerű magyarázat nincs arra, hogy lettél hirtelen ilyen érzelmes. A régi Cézi sokkal szarkasztikusabb volt ennél- hadarta el mondatát, jó néhány macskaköröm közé biggyesztve azt.

– Szóval ez lenne a helyiség- rontott be a hátsó ajtón egy idősödő úr. Vehemenciájából ítélve csakis Kitti nagypapája lehetett.

Közönyösen fordultam a hang irányába. Egy fiatalabb férfi bújt elő méretes pocakja mögül, éppen a falakat bámulta, egészen elmélyülten. Hajzatát megpillantva hirtelen az a benyomásom támadt, hogy Kristófot sodorta ide a szél, persze fogalmam sem volt róla, mégis mi keresnivalója lehet arrafele.

– Az ott nem a pasid?- súgta a fülembe Kitti, majd zavarában a szemetesbe hajította a félig lecsupaszított almát.

Szemeimet összeszűkítve bámultam rá, tüzetesen végigmértem a cipőjét, az ingét és persze a hajzatát. Már akkor biztos voltam benne, hogy valóban Krisi pislog a falakra, de a rám villogtatott mosoly csak még inkább megerősített.

– Hát te meg hogy kerülsz ide?- hajolt át vállamon, hogy egy csókolt nyomhasson arcomra.

–  Micsoda véletlen! Épp ezt szerettem volna kérdezni tőled- harsogtam a második mondatot szinte Kittivel egy ütemre.

Kristóf arcára egy ravasz mosoly ült ki. Kedvesen a barátnőmre, majd rám irányította tekintetét, aztán pedig a hűtőt- és a benne árválkodó kólásüvegeket- vizslatta, nagyra nyílt kék szemekkel.

– Úgy látom, nem ártana feltölteni a készletet- biccentett az óriásfrigó felé.

– Az már a következő pincérlány feladata lesz. Helyesebben a főnöké- csapta pultnak az addig kezében gyürkézett portörlőt.

– Akkor Kitti, megkérnélek téged, hogy intézkedj!- csettintett egyet játékosan. Arcára újabb mosoly gördült, de a lány megrettenthetetlen értetlenkedéssel vonta össze szemöldökeit.  Méghozzá a homloka közepén!

– Mondd csak Ferenci, te süket vagy? Esetleg értelmi fogyatékos?- rázta a fejét felháborodottan.

Kristófra néztem, és csíntalan nevetésbe kezdtem. Megértettem azt a burkolt célzást, amit Kittinek sajnos mindaddig nem sikerült felfognia. Talán nem hiába maradt voksolt a szőke loknik mellett.

– A helyedben nem beszélnék így az újdonsült főnökkel!- dorgáltam meg eljátszott szigorral, ami csak a hangomból tűnt ki.

– Na, jól vagy gyerekek!- járt végig tekintete előbb Krisin, majd rajtam. – Tudjátok, hogy hülye vagyok az ilyen célozgatásokhoz. Most akkor mi van?

– Az, hogy megvettem a kocsmát, és úgy döntöttem, megtartalak. Jól mutatsz a bárpult mögött- kacsintott egyet ravaszul.

Hátulról átkaroltam a fiú derekát. Úgy éreztem, nála rendesebb fiút keresve sem találhattam volna. Igaz sejtelmem sem volt róla, mégis honnan szerzett annyi pénzt, hogy az előző vásárló fölé licitáljon, de nem is érdekelt igazán. Elég volt neki egyszer megemlítenem a Karkus lány bánatát, és ő menten a segítségére sietett- méghozzá azért, mert az én barátnőm volt. Tudtam, hogy Kristófra mindig számíthatok.

– Ez most teljesen komoly?- szaporodtak meg Kitti szemében a könnycseppek. Bár alapvetően ő sem szerette, ha gyengének látják, akkor mégis hagyta őket legördülni.

– Igen- vágta rá Kris.

– Cézi, megölelhetem?- meredt rám üveges szemekkel a lány.

– Most az egyszer megengedem- biggyesztettem meg ajkamat, mintha egy pillanatra gondolkodóba estem volna.

Meghatottan néztem végig, amint a szöszi lány Kristóf nyakába ugrik, és sós könnycseppjei a fiú vállát áztatják. Sohasem láttam még annál boldogabbnak, nekem pedig csakis ez számított. Hiszen Kitti is mindig kitartott mellettem, jóban, rosszban.

– Köszönöm!- súgta a barátom fülébe remegő hangon.

– Cézinek köszönd! – biccentett felém Kris. – Ha ő nem említi meg a dolgot, biztosan nem szerzek róla tudomást. Mivel közvetve te is hatással voltál rá, és így iratkozott be Cséffay órájára, ezért kötelességemnek éreztem meghálálni valahogy. Ha te nem lennél, talán sosem ismertem volna meg őt!- nézett rám ismét, ám ezúttal egy érzelmes mosolyt is elejtett.

– Ugyan már! Titeket az ég is egymásnak teremtett!- törölgette le könnyeit a lányka.

– Egyébként ennyi épp elég lesz a nyálcsöpögtetésből, dologra! Úgy terveztem, hogy csak felújítás után nyitunk ki. A falakra már nagyon ráférne a festés. Persze,- fordult Kittihez egy pillanatra- tudom, hogy a szüleid munkája fekszik benne, szóval semmit sem fogok megváltoztatni.

– Cézi, megfogtad az Isten lábát- hajított nekem egy konyharuhát játékosan. – Ez a pasas főnyeremény!

– Tudom- csókoltam Kristóf ajkára büszke válaszomat.

***

A szüleim későn keltek. Jócskán meglepődtem, mikor a konyhába lépve velük találtam magam szemben- éppen reggeliztek. Tizenegy órakor!

– Jó reggelt!- sasszéztam a hűtőhöz. – Úgy látom, kicsit megcsúsztatok a napi rutinnal. Lassan már ebédelni kellene- kaptam elő egy megkezdett ananászt, és jókedvűen felszeleteltem azt.

– Tegnap este elmentünk abba a kertmoziba, ahol először randevúztunk- bökte oda anya legalább olyan szerelmes hangon, mint egy tinédzser fruska.

– Az jó, én nagypapa faházában éjszakáztam Kristóffal. Remélem, nem haragszotok, hogy nem szóltam, de semmi térerőt nem találtam- hajítottam tálkába a felkockázott gyümölcsöt. Egy rövidke pillantást vetettem a szüleimre. Anya rendületlenül vigyorgott, akár a vadalma, amit Kitti lakmározott olyan jó ízűen. Apáról persze nem mondhattam el ugyanezt- morcosan lapozgatta az újságot.

– Inkább meg sem kérdezem, hogy lefeküdtetek-e- rázta a fejét lemondón.

– Csak, hogy tisztán lássuk a dolgokat, drága édesapám! Egyrészt nem vagyok már gyerek, másrészről pedig ti az én koromban már javában a babaprojekten munkálkodtatok- hadonásztam a késsel a levegőben. Utólag belegondolva egészen rémisztő módon.

– Jenő, hagyd csak! A balatoni baleset után minden nap beletömöm a fogamzásgátlót, Kristóf pedig egyébként sem szélhámos suhanc!- simogatta meg papa asztalon heverő kézfejét. – A mai szerek már sokkal megbízhatóbbak, mint az, amit anno én szedtem.

– Hát remélem is!- rúgta ki maga alól a széket, és sértődötten kirohant a hátsó ajtón. Nagy lehetett a gond, hiszen még a reggeli rántottájáról is képes volt lemondani. Szegény pára nem is sejtette, hogy az éhségsztrájkkal nálam semmire sem megy.

– Csak félt téged- intett utána anya, és a világ legnyugodtabb embereként kortyolt bele kávéjába.

– Egyébként jó volt tegnap este?- kezdtem diszkrét faggatózásba. A konyhapultnak támaszkodva tömtem magamba az ananászt, ami nem igazán csillapította éhségemet. Olyankor mindig Kristófra gondoltam, és hogy milyen jó lenne tökéletes alakkal villogni mellette. Akkor talán a világ is megértené, mégis miért pont engem választott- nem csak ismerné az indokát.

– Nagyszerű! A Casablanca ment, pont, mint mikor először jártunk ott. Imádom azt a filmet!- szippantott egyet a levegőből, mintha csak az illatok segítenének felidézni az emlékeit.

– Jó téged boldognak látni, mama!- mosolyodtam el teljes szívemből. Nem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezhetne, de talán megváltoztam. Már nem csak az idegent láttam az arcvonásaiban, hanem azt a nőt is, aki egykor a példaképem volt.

– Téged is- kortyolt bele a kávéjába bazsalyogva.    

***

Jókedvűen lóbáltam a lábamat, a zene ütemére. Nem rég találtam rá arra a dalra, ami csakis Kristófról szólt, na meg persze rólam.

– Ain’t nobody loves me better…- harsogtam süketítő hamissággal. Nem érdekelt, hiszen tudtam, hogy anya és apa éppen párterápiára tart, a szomszédok pedig a Balatonon nyaralnak- pontosan úgy, ahogy a környék minden elit családja.

A csengő éles hangja ütötte meg fülemet. Egy pillanatra talán még a harsogó dallamnál is erősebben hallottam. Csillogó szemekkel rohantam le a lépcsőn, azt reméltem, hogy Kristóf állított be váratlanul. Néhány perce üzentem neki, hogy mamáék elmentek itthonról, de akkor azt írta, dolgoznia kell. Mekkora csaló!

– Na, hali…- szakítottam félbe saját köszönésemet, és addigi hevességem hirtelen lefagyott. A levegő szinte darabossá vált, harapni lehetett volna a megdermedt közönyt,- amit próbáltam eljátszani.

– Szia Cufi! Beengedsz?- támasztotta ki az ajtót izmos kezével, szinte tudta, hogy ha nem teszi meg, menten rácsapom azt.

Azt reméltem, hogy egy életre elfelejtettem az arcát, és soha többé nem fogom őt felismerni. A lelkem abban a pillanatban milliónyi apró szilánkra szakadt, már Kristóf szerelmébe sem tudtam megkapaszkodni. Azért imádkoztam, hogy azon nyomban keljek fel…

– Még szép, hogy nem! Különben meg nem Amerikában kellene lenned? A csajoddal- köpködtem szavaimat egyre dühösebben. A világ ismét elszédült előttem, de nem úgy, mint mikor a csillapíthatatlan fejfájás kínzott. Annál sokkal torokszorítóbb módon.

Minden erőmmel azon voltam, hogy kitessékeljem őt a lakásból, aminek még csak épp, hogy átlépte a küszöbét. Persze ő hajthatatlan volt, és nem utolsósorban focista.

– Juhász Milán, ne kelljen még egyszer mondanom. Menj innen! Szerintem elég világosan megmondtam, hogy gyűlöllek téged!- rikácsoltam fejhangon, amit az éppen nyaraló szomszédok persze nem hallhattak meg. Pedig akkor talán a segítségemre siettek volna.

– Na, ácsi!- lépett hozzám egyre közelebb. Undorodottan hátráltam meg, valahányszor megismételte mozzanatát. – A balatoni éjszakán sok mindent nem sikerült tisztáznunk. Például azt, hogy csak egy hónapra szólt az ösztöndíj, egyfajta próbaidő volt. Nem váltam be, tehát hazajöttem. És most már veled is maradok.

A szavai széttépték a szívemet. Nem értettem, mégis miről hadovál. Miért nem tudta ezt néhány hónappal hamarabb közölni velem? Akkor talán nem haltam volna meg- előbb szó szerint, aztán már csak lelki értelemben.

Rettentő dühöt éreztem iránta, alig bírtam megállítani az őt felpofozni készülő kezemet. A pokolra kívántam, minden egyes porcikájával együtt.

– Ja, de jó! Akkor így már mindent értek. De van egy rossz hírem, Milánka! Nekem már van valakim, akit szeretek. És aki szeret, nem úgy, mint te- vágtam az arcába mindazt, amit éreztem.

– Nem értem, milyen csajról beszéltél egyébként, nekem senkim sem volt utánad- vakarta a fejét a tőle megszokott módon.

Gyűlöltem, hogy valaha imádtam ezt a mozdulatát- is, ami azt illeti. Teljes szívemből kívántam, hogy nyelje el őt a föld, és valahol a másik féltekén érjen talajt. Lehet, hogy még az sem lett volna elég messze.

– Hagyjuk a kisstílű magyarázkodásokat, takarodj innen!- ordibáltam rekedt hangon.

– Márpedig én nem tágítok innen addig, míg meg nem hallgatsz- vágta magát a kanapéra. Látszott, hogy egészen otthonosan érzi magát nálunk. Nem hiába, jó néhányszor csempésztem be őt a nappaliba, csak, hogy kettesben filmezhessünk.

– Két rohadt percet adok. Utána eltakarodsz, de örökre. Értve vagyok?

Milán villámgyorsan rábiccentett a dologra, megnedvesítette ajkait, és így szólt:

– Felesleges lenne azzal kezdenem, hogy mennyire sajnálom azt, ami történt. A balesetedet, azt, hogy így hagytalak itt, és egyáltalán azt, hogy elmentem. Nélküled minden olyan más volt, és ez megrémisztett. Nem találtam a helyemet. Próbáltalak keresni, de valami Kitti vette fel a telefonodat, az emaileket pedig meg sem nyitottad.

– Már csak egy perc- bámultam körmeimet közönyösen. A világ legerősebb emberét mímeltem, mindeközben csakis Kristófra tudtam gondolni. Arra, hogy ha a tudomására jut Milán érkezte, újra összetöröm őt. Semmiképp sem szerettem volna, hogy így történjen.

– Még mindig téged szeretlek, ezen még Amerika és a zene sem tudott változtatni. Nem is tudod, milyen nehéz volt téged otthagyni a kórházban, miközben te élet és halál közt lebegtél- nyögte ki nehézkesen a szavakat, amik alig csúsztak ki torkán. Fájt neki arról az estéről beszélni, hát még nekem átélni mindazt!

– Mi az, hogy a kórházban? Te ott voltál velem?- viszonoztam pillantását, és eggyel érdeklődőbb fokozatra kapcsoltam. Még akkor is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy nem szabadott volna.

– Egészen addig, míg anyukád meg nem jelent. Próbáltam ellenállni az akaratának, de kidobatott, mondván, hogy nem vagyok családtag- csapott öklével másik tenyerébe. Dühösen lihegett, mintha csak azt szerette volna bebizonyítani, milyen mélyen érintették a történtek.

– Ezt nem tudtam- dadogtam megilletődve.

Mindaddig fogalmam sem volt arról, hogy Milán nem is olyan szívtelen szörnyeteg, amilyennek majd’ két hónapig tartottam. Fájt beismerni, hogy tévedtem, de a legjobban mégis az bántott, hogy a lelkem mélyén örültem a dolognak.

– Gondoltam, hogy anyukád elhallgatja előled, sohasem szeretett engem túlzottan. Nehéz lehetett elfogadni neki, hogy éppen én mentettelek ki a vízből- húzta el szavait, elismerésre várva.

– Köszönöm!- vágtam rá közönyösen, még magamat is meglepve vele. Hálás voltam neki, amiért nem hagyott meghalni, de nem tudtam egyik percről a másikra átlépni a dolgok felett. Elvégre Amerikát választotta helyettem- akárhogyan is nézzük. A visszatérésében is csak közvetett szerepen volt.

– Még most is gyűlölsz?- mért végig égkék szemeivel. Azokkal, amik még ott és akkor is mélyen karcoltak. Ezeregy lyukat égettek a szívembe és a lelkembe.

Mély levegőt vettem, majd ki is leheltem azt. Néhány másodpercnyi gondolkodást nyertem magamnak, csak, hogy végigfussak a lehetséges válaszlehetőségeken.

– Tudod, sohasem utáltalak igazán, de értsd meg, hogy már túlléptem a történetünkön. Van valakim, akit tényleg szeretek, és semmiképp sem akarom megbántani, főleg nem miattad. Te már csak a múltam vagy, ő pedig a jövőm.

– Megértem, de nem fogadom el. Most elmegyek, hogy gondolkozhass kicsit. De még látni fogsz, Horvát Cézium. Sosem adlak fel!- csapta be maga mögött az ajtót, mire én erőtlenül a padlóra hulltam.

Gyűlöltem Milánt, hiszen a legrosszabbkor tért vissza. Mesteri érzéke volt az időzítéshez- valljuk csak be, hogy mindig is. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy Kristóf a szerelmem, de Őt látva már cseppet sem voltam biztos a dologban. Talán még abban sem, hogy igazán élek,- hiszen a lelkem ismét milliónyi darabkára szakadt.

Zokogva támaszkodtam neki a heverőnek. Azt reméltem, hogy néhány könnycsepp után tisztábban láthatom a világot, persze minden összefolyt előttem, még az előbbihez képest is jobban.