Harmincnegyedik részlet - Utolsó első csók

Dühös tekintetem villámokat szórt- méghozzá egyenesen Kristóf hátába. A fiú cseppnyi gondolkodásra való időt sem hagyott nekem, úgy vonszolt végig az aszalok sora közt.

– Megöllek, azt ugye tudod?- szűrtem ki fogaim közül, arra azért vészesen ügyelve, hogy a csupán számára hallhatónál semmiképp sem üssek meg nagyobb hangerőt.

– Nézd csak, az a lány ott neked integet! – bökött az állával az emlegetett irányába. Először azt hittem, csupán poénkodik velem, de miután óvatosan végigmértem a terepet, megdöbbenve láttam, hogy a környezetemben nem sok- sőt, igazából sehány- lélek nem lézeng.

– Ez meg ki a halál?- gondolkodtam hangosan, amin Kristóf jót mosolygott.

Próbáltam visszaemlékezni arra a néhány órával azelőtti momentumra, amikor a barátommal a monitorhoz tapadva próbáltunk meg különleges ismertetőjegyeket keresni.

–  Segítsek?- hajolt oda Krisi, de én dühödt arccal ellöktem magamtól.

– Pomázi Edina, igaz?- kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

– Honnan tudtad?- kuncogta a fiú. Úgy tűnt, cseppet sem hatotta meg néhány másodperccel azelőtti kirohanásom.

– A kulcscsontja jobb oldalán még mindig ott díszeleg az a hányingergerjesztő anyajegy, ami inkább egy kupac madárkakira hasonlít.

–  Na, de Cézi!- bökött oldalba viccből.

– Szervusz, Cézium!- sietett elém a kissé meghízott leányzó, persze ez nem olyasfajta dolog volt, amit éppen én hányhattam volna a szemére.

Pápaszememmel takart tekintetét köztem, és Kristóf közt járatta, arcán pedig lankadatlan mosoly díszelgett. Pontosan úgy festett, mint a világom többi modorosan betanított jókislánya. Mindösszesen azt csodáltam, hogy a garbó, amibe belegyömöszölte magát, még nem fojtotta meg.

– Szia, Edina!- köszöntöttem a hozzám mért szarkasztikus hanglejtéssel.

Láttam, hogyan bámult Krisire. Szinte unszolt a tekintetével, hogy mutassam be neki. Tagadhatatlanul imádta a pletykákat, talán nem is olyan meglepő, hogy kozmetikusnak készült. Ott aztán naphosszat sütkérezhetett a dologban.

– Ő itt a barátom, Kristóf!- böktem felé a fejemmel, és unott hangon daráltam el monológomat. Gyűlöltem a felesleges tiszteletköröket. Edina agykapacitását ismerve fél másodpercig sem raktározta el az információt.

– Ferenci Kristóf?- lépett közénk Bianka, az a Bianka. Képes volt a lehetetlenre- az életem minden egyes pillanatát meg tudta mérgezni.

Sejtelmem sem volt róla, mégis honnan ismerhették egymást, bár Kristóf arcát elnézve nem tulajdonított nagy jelentőséget az idegesítő lánynak. Futólag végigmérte, de nem érdekelte annál tovább a dolog.

– Hát ti meg honnan ismeritek egymást?- járatta mutatóujját köztem és Kris közt.

– Mondjuk onnan, hogy már egy ideje együtt vagyunk?- emeltem meg összekulcsolt kezeinket, és abban a pillanatban legszívesebben arcon köptem volna Biankát. Nem egy álmomban játszottam már el a megtépés gondolatával, de az mégsem Horvát Céziumhoz méltó. Még akkor sem, ha egyáltalán nem voltam az a kifinomult királykisasszony, akinek anya látni szeretett volna.

– Sohasem gondoltam volna, hogy veled Milánon kívül más pasi is szóba áll majd. Persze a sajnálat csodákra képes- kacsintott rám Bianka. Finom kezei közt egy pohár pezsgőt szorongatott. Ügyetlenül kapta el Edina vállát- úgy tűnt, nem az volt első, ami lecsúszott a torkán azon az estén.

– Én pedig nem gondoltam volna, hogy azok után, hogy tizenhárom évig képes voltam elviselni a fejedet, most ezt fogom tenni- kaptam le a körbejáró pincér tálcájáról egy szelet tortát, és Bianka közszemlére tett dekoltázsának hajítottam.  – Nesze neked egy kis szénhidrát, ha már belsőleg nem alkalmazod!

Kaján mosollyal mértem végig a jajveszékelő lányt, aki ide-oda topogott magassarkújában, azt sem tudta, mi tévő legyen. Szokásához híven azt várta, hogy majd a teremben összesereglett nép a segítségére siet.

Edina kuncogva állt odébb, és lenéző tekintetében minden benne volt, amit visszaadni szándékozott Biankának. Nem egyszer nevezte őt „Edidinek”- egyértelműen célozva a lányka gyenge mellkasi adottságaira.

– További szép estét, drága barátnőm!- ironizáltam a lehető legerőteljesebben, utolsó szavamba különös hangsúlyt fektetve.

– Horvát Cézium, te rohadt….- halkultak el szavai a fülemben, és helyüket Kristóf kellemes hangja vette át.

– Hát, ez a csaj totál megkattant- nevetett Kris, miközben kezével gyengéden átfonta derekamat.

A svédasztalnak dőlve válogattam a finom falatok közt, még akkor is, ha úgy éreztem, torkomban egy rémesen fojtogató gombóc tanyázik. Egy pillanatra ugyanakkor levegőhöz jutottam- azt tettem, amit már nagyon rég szerettem volna meglépni. Bosszút állhattam Biankán!

– Kérlek, mondd azt, hogy nem kavartál vele egy buliban, matt részegen- böktem neki oda félvállról, de mindeközben nem mertem ránézni. Féltem, hogy a gyanúm bebizonyosodik. Éppen elég volt a tudat, hogy Milánt már egyszer elvette tőlem- még akkor is, ha sohasem volt az enyém.

– Ezt minden hitegetés nélkül biztosíthatom. Sosem voltak eseteim a bibircsókos boszorkák. Láttad a szája fölött azt a pöttyöt? Még a hideg is kivert tőle- pakolt tányérjára néhány szelet húst, majd díszítésként némi párolt zöldségért nyúlt.

Hangos nevetésbe kezdtem. Nem érdekelt, Kristóf és Bianka mégis honnan ismerik egymást, hittem neki. Hittem a szavaiban, még ha nehezemre is esett. Nem szerettem volna rettegésben élni mellette, abból már Milán mellett is épp elég volt.

– Az csak a szépségpöttye, ami igazán Marilyn Monroe-ssá teszi őt!- mímeltem arcomra egy grimaszt, mire mindketten elnémított kacajba kezdtünk.

– Már csak az ő kis Elvis Presleyje hiányzik- vonta meg a vállát Kris, és úgy tűnt, hogy annyiban is hagyná a dolgot. Így is a kelleténél öt perccel többet beszéltünk Biankáról- még akkor is, ha összesen annyit áldoztunk rá.

– Szép volt, Cézi- hajolt hozzám két émelyítően italszagú srác. Egymásra néztem, majd nevetve Bianka felé mutogattak. Ha nem fogom meg istenesen a kezemben szorongatott tányért, minden bizonnyal ripityára tört volna. Összeölelkezve szédelegtek tovább, és a táncparkett közepéig meg sem álltak. Ott lassú keringőbe fogtak, bár tánclépéseiket jó néhány pohárka alkohol bonyolította.

– Na, látod? Bírnak téged, most, hogy megmutattad, ki is az a Horvát Cézium- súgta a fülembe Kris. Bár szavait a zene ritmusa szaggatta meg, mégis tökéletesen összeállt bennem a kép, mégis miről hadovál nekem.

– Megint csak igazad volt- csókoltam meg a fiút. A tányért kitéptem a kezéből, és óvatosan az asztalra csúsztattam- a sajátom után. – Volna kedved táncolni egy kicsit? Tudod, hogy milyen béna vagyok, elkélne egy kis segítség- mosolyogtam ajkába.

Kristóf megforgatott a saját tengelyem körül, majd a parkettre vezetett. Úgy tűnt, nem szereti a felesleges fecsegést.

– Egyébként tudod mire gondoltam?- búgta érzelmes hangon, miközben arca jócskán hajamba gabalyodott.

– Szerinted is le kellene lépnünk?- kuncogtam kissé erőltetetten. Bár élveztem a bosszút, és az utána járó néhány másodpercnyi sütkérezést, végtére mégiscsak feszélyezett a sok idegen arc, ami valaha sokkal többet jelentett nekem- nyolc évnyi folyamatos megaláztatást.

– Az sem rossz ötlet, de én most másra céloztam. Kitaláltam a kocsma új nevét- szippantott egyre mélyebbeket, valahányszor összeölelkeztünk. Azt mondta, sohasem tudna betelni a magnóliás parfümömmel, amit ő csak „Céziillatként” emlegetett.

– Krisi Király Kocsmája?- viccelődtem kisstílűen.

– Last First Kiss- súgta a fülembe, és egy finom puszit hintett nyakamra- ott gabalyodtunk egymásba először. És tudom, hogy az volt az utolsó első csókom, több lány nem lesz az életemben.

Egy pillanatra lehunytam könnyek nehezítette szemeimet. Újra megvillant előttem az arc, amit álmaimban láttam, egyre gyakrabban. Rosszabb volt, mint egy éjféli kísértetjárásról szóló horrorfilm- tudtam, hogy még szelleműzőkkel sem szabadulhatok meg attól a képmástól. Egyre jobban érdekelt, mégis kié lehet.

– Még senki sem mondott nekem ilyen szépet- csókoltam meg Kristófot ismét, és hagytam, hogy ajkát meghatott könnyeim permetezzék.

Úgy éreztem magam, akár az inga, ami egyszer jobbra, másszor balra térül ki, de sosem állapodik meg- leginkább ez jellemezte a Kristófhoz és Milánhoz való hozzáállásomat. Mikor előbbivel voltam, eszem ágában sem lett volna elhagyni őt, de valahányszor ismét felbukkant az első szerelmem, gondolkodás nélkül elszöktem volna. Méghozzá csakis vele.