Anya fel-alá rángatta ruhám szoknyarészét.
Feszülten sürgölődött körülöttem, mintha csak a lehető legtökéletesebben
szeretne kicsinosítani, mielőtt elad.
– Még hány ezer év?- böktem oda összefont
kezekkel ácsorogva.
– Mindjárt készen vagyunk! A helyedben viszont
mélyen hallgatnék, ha már a kedvedért hagytuk ki a felvonulást. Ha gyalogoltunk
volna, nem gyűrődik meg a ruha. Persze te kényelmes voltál, mint mindig. Csak
legyen, aki a feneked alá tolja a kocsit!
Mama meggondolás nélkül köpködte szavait
arcomba. Fölém hajolt, csak, hogy utoljára végigvizslathassa a sminket, majd a
frizurámat. Oldalra vetett frufrumat homlokomba fésülte, miközben elvetemülten
motyogott.
– Cézium, mégis hányszor mondjam még el neked,
hogy a frufru azért van, hogy eltakarja a hibáidat?
– Úgy tűnik, nem elégszer- köhögtem, hiszen az
arcomba tévedő hajlakk szörnyen bántotta orromat.
– Szép, jó estét kívánok!- lépett be a mosdóba
egy lányka, királynőkhöz méltó kecsességgel. Irigykedve méregettem mozdulatait.
Tudtam, hogy még ha belehalnék, sem tudnám megközelíteni azokat.
– Szia!- dünnyögtem oda orrom alatt. Anya
jócskán oldalba bökött a kezében szorongatott fésűvel, jól láthatóan
feldühítette oda nem illő viselkedésem.
Fájdalmas arccal felszisszentem, amit a
köreinkbe érkezett hölgyike hűvös képpel fogadott. Mama táskájában kutakodott,
minden bizonnyal a néhány perce felemlegetett rúzst szerette volna kézhez
keríteni. Nem vártam meg, hogy vásári bohóccá mázoljon, jobbnak láttam távozni.
Nagyot szippantottam a folyosón hömpölygő
parfümös levegőből, az ajtónak támaszkodva próbáltam megnyugodni- már amennyire
lehetséges volt a dolog. Anya keményen tárta ki a mosdó kijáratát, annak
támaszkodó hátamat jócskán végigszántva.
– Kristóf hol van?- mért végig szigorú arccal.
– Nem tudom, majd megkeresem.
– Mégis hogyan gondoltad ezt? Nem hiszem, hogy
az ő arcát valamiféle rejtett tehetséggel képes leszel felismerni. Több száz
fiú között.
Szemrehányóan nevetett képembe. Sértődötten
szisszentem fel, majd el sem gondolkodva szavain, útnak indultam.
Ruhám szoknyarészébe kapaszkodtam, miközben
azon imádkoztam, hogy senki se tiporjon el nagy sietségében. Hirtelen a tömeg
kellős közepén találtam magam, tehetetlenül sodródtam a csinos ruhában tündöklő
lányokkal.
Tekintetem Kristófot kereste. Még akkor is,
ha tudtam, sohasem lennék képes önszántamból felismerni az arcát. Abban
reménykedtem, talán majd ő talál rám kéklő szempárjával.
– Bocsi- bökött meg oldalról egy fájdalmasan
landoló könyök.
– Kristóf?- fordultam felé reményteli hangon, de
ő csak értetlenül pislogott vissza rám.
– Szerintem házszámot tévesztettél, de azért
csinos vagy- bökte ki bazsalyogva, majd minden további nélkül faképnél hagyott.
Elkeseredetten fordultam jobbra, majd
balra, persze teljesen hiába. Hirtelen rádöbbentem, hogy az ismertetőjegyes
ötlet csupán limitált körülmények közt működő ötlet. Én idióta még elkezdtem
abban reménykedni, hogy valódi életem lehet arcok nélkül is. Persze ismét
arccal érkeztem a padlóra.
Levegővételeim egyre ütemtelenebbé váltak. A
kétségbeesett gyötrelem addig sosem létezett súlya nehezedett rám. A
legközelebbi kijáratot keresgéltem, hiszen éreztem, hogy a távozáson kívül nem
maradt más opcióm. Szükségem volt a friss levegőre, máskülönben ájultan hulltam
volna a márványozott aljzatra.
Testem sorra pattogott le a nekem ütköző
emberekről. Karomat jó néhány agyongyöngyözött ruha felsértette, de egy
pillanatig sem érdekelt a dolog. Csakis a hozzám egyre közelítő üvegajtó
vonzott. És az azon beáramló oxigén.
– Cézi, te meg hová rohansz?- kapott le finom
tenyerével Kristóf.
– Rosszul vagyok- mutogattam a lépcsők felé,
majd erőtlenül a fiú karjaiba rogytam.
A világ egy rövidke pillanatra elszürkült
előttem, de a Ferenci sarj érintése nyomán új életre keltem. Gondolkodás nélkül
felkapott, és meg sem állt a legközelebbi padig. A hűvös éjszakai szellő
reszketve rohant végig bőrömön.
– Hívjak segítséget?- túrta végig hátrazselézett
hajzatát, miközben tehetetlenül lépkedett jobbra, majd balra. Azután fordítva.
– Csak maradj velem!- ragadtam meg kezét, és
magam mellé rántottam őt.
Kábán bújtam hozzá. Hagytam, hogy frissítő
illata finoman az orromba szökhessen, miközben egyre élénkebbé tesz. Kristóf
remegve cirógatta vállamat, feszült arcát ide-oda ingatva.
– Pánikbeteg vagyok- nyögtem ki remegő hangon,
miután néhány percig némán ücsörögtünk egymás mellett.
– Ne aggódj, nem sokára jobb lesz- kulcsolta át
jobb kezemet. – Sokan küzdenek hasonló gondokkal a csoportban. Dr. Cséffay
szerint csak mással kell lefoglalni az agyadat.
– Most nagyon gáznak tartasz?- mélyítettem
feleszmélt tekintetemet az övébe.
– Szerinted én teljesen ép vagyok? Dr.
Cséffayhoz nem a legnormálisabb gyerekek fordulnak, hidd csak el nekem.
Keseredett kacaj tört fel belőlem. Becsültem
őt azért, mert végre őszintén szólt hozzám. Egyre kíváncsibbá váltam. Érdekelt,
mégis miféle gondokkal küzdhet.
– Mondd csak, mit szólnál hozzá, ha most tényleg
megszöktetnélek?- súgta oda nekem bizalmasan. Kacér mosolyban feszült meg arca.
– Úgy látom, neked sincs túl sok kedved ehhez a bálosdihoz.
– Kivételesen igazad van. Húzzunk innen, de
minél hamarabb- kapaszkodtam meg erős kezében. A világ megállíthatatlanul
forgott körülöttem, ám ez egyszer úgy éreztem, Kristóf jobbján magabiztosan
indulhatok útnak.
***
A holdfény sápatag fénycsóvái lengték be a
partot. Ezüstös hullámok nyaldosták a partot, pontosan úgy, ahogyan azon a
bizonyos éjszakán tették. Mindösszesen egyetlen részlet nem stimmelt. A velem
szemben ücsörgő fiú kiléte.
– Annyira szégyellem magam- temettem arcomat
combjaim közé. A ruha jólesőn simogatta homlokomat, ami persze nem sokat
segített rajtam.
– Mit is? Hogy megmenekítettél attól a báltól,
amit a hátam közepére sem kívántam?- csámcsogta el hamburgere utolsó falatjait
Kristóf.
– Végül is sokkal fennköltebb estélyiben és
szmokingban a parton ücsörögni, és gyorséttermi ételeket majszolgatni- töröltem
le a fiú arcáról a ketchup foltot. – Úgy eszel, mint egy kismalac.
– Anyukám eléggé hanyagul tanított meg- tárta
szét karjait, mintha mit sem tehetne a dologról.
– Kristóf!- szólítottam meg őt bátortalanul. –
Kérdezhetek tőled valamit?
– Bármit, leszámítva a koromat. Elég volt
egyszer bevallani a fájó igazságot- ironizált a tőlem ellesett módon.
Egészen különösnek tartottam, hogy
valahányszor komolyabbra fordult a beszélgetés, egy rosszul időzített poénnal
terelte el a szót. Mintha csak rejtegetni szeretett volna valami.
– Mi a te defekted?- macskakörmöztem meg utolsó
szavakat. A levegőben jól látható idézőjeleket rajzoltam, hogy még véletlen se
vehesse sértésnek.
Az addig arcán időző mosoly jócskán
elhalványult. Megköszörülte torkát, hangját pedig a végtelenségig
elkomolyította. Nehézkesen szöktek ki ajkán az ezerszer átgondolt mondatok.
– Drogfüggő voltam. Két éve olyan
krízishelyzetbe kerültem, amit sehogyan sem tudtam feldolgozni, ezért illegális
szerekhez nyúltam. Egyszer már majdnem meghaltam, szennyezett anyagot kaptam.
Akkor kerültem be az elvonóra, és lassan egy éve tiszta vagyok.
Nagyot sóhajtott, miközben próbálta
észrevehetetlen módon letörölni a szeme sarkából leperegő könnycseppet.
A lelkemet széttépték szavai. Hirtelen
rádöbbentem, hogy semmivel sem jutott neki könnyebb sors. És én még azt hittem,
hogy valamiféle neve nincs indokkal iratkozott fel Dr. Cséffay óráira.
– Én prozopagnóziás vagyok, na meg pánikbeteg.
Néhány hete a klinikai halál állapotából hoztak vissza, szóval teljesen
megértelek téged- kulcsoltam át jobb kezét. Őszinte könnyek cikáztak végig
arcomon, az övéihez hasonlók. Zavarodottan kapta fel addig földnek szegezett
fejét, ismét engem bámult.
– Mit jelent az a prozoizé?
– Arcvakságot- feleltem kurtán és erőtlenül.
– Tehát te nem is ismersz fel engem?- döbbent
meg. Hevesebb reakcióra számítottam, legalábbis több értetlenkedésre. A szüleim
órákon át faggatták az orvosokat, mégis mit jelent prozopagnóziásnak lenni.
– A szemeidről és a megszürkült tornacipődről
bármikor tudnám, hogy ki vagy te - vágtam rá felháborító őszinteséggel.
Ajkára félmosoly tapadt. Mézédesen
nyugtázta a szavakat, amiket ép ésszel sohasem mondtam volna ki. Hiszen Kristóf
még mindig az ellenségem volt, akkor is, ha nála igazabbul senkihez sem szóltam
még- a baleset óta legalábbis.
– Ha nem mondod el, biztosan nem vágom le, mi a
helyzet. Persze így már világos, miért vágtál olyan elkeseredett képet, mikor
kimondtam a nevemet a hajón. Csodálkoztam is rajta, hogy nem ismertél fel
azonnal.
– Most már mindent tudsz. Nagyon szépen kérlek,
hogy ne áruld el senkinek, mi a szitu. A szüleimen kívül más nem tudja.
Szeretném, ha ez így is maradna. Nem kellenek a sajnálkozó emberek.
Tekintetét újfent összefonta az enyémmel.
Megértőn bólogatott, úgy tűnt, nem csak megérti, de át is éli szavaimat. Talán
ő is ugyanígy érzett a drogügyekkel kapcsolatban.
– Én megőrzöm a titkodat, ha te is az enyémet.
Nem szokásom dicsekedni a múlttal, sokan az alapján ítélnek meg- vonta jobb
oldalra ajkát.
Életemben először élveztem Kristóf
társaságát. Bármennyire is tiltakoztam ellene, benne egy igazi lelki társra
találtam. Olyasfajtára, aki hozzám hasonló módon él és lélegzik. Kezdtem
sajnálni, hogy hétfőtől újbóli csatározást fogadtunk egymás ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése