Huszonhetedik részlet - Érezni, az ajkaddal...

– Bármi is lesz, tudnod kell, hogy rám mindenben számíthatsz!- szűrődött át az ajtón Kristóf hangja.

Körmeimet sorba lerágva várakoztam az eredményre. Jól estek a fiú szavai- csakhogy neki hittem el őket. Túl sokat csalódtam már ahhoz, hogy igaznak higgyem azokat. Mégis mi oka lett volna mellém állni? Ötszörös térfogatúra dagadva biztosan nem talált volna már vonzónak, azon kívül pedig semmiféle érzelem nem fűzte hozzám.

– Az igazság pillanata- léptem ki az ajtón, és képébe nyomtam a tesztet.

– Egy csík, ez most mit jelent? Nem ikreket vársz?- próbálta elviccelni a helyzetet.

– Nem várok semmit- ugrottam a nyakába önfeledten. Arcára felüdült csókot nyomtam, mire ő kivirult képpel elmosolyodott. – Most azért megkönnyebbültél, hogy nem kell betartanod az ígéretedet, igaz?- léptem vissza a valóság szilárd talajára.

– Inkább azért örülök, mert így nincs ami hozzáfűzzön. Egy gyerek azért elég komoly kötelék.

– Ó, jaj! Semmit sem szerettem volna megzavarni!- emelte magasba a kezeit a gyanútlanul belépő takarítónő.

Bevallom őszintén, egy gyorsbüfé mosdója nem a legidillibb környezet az efféle tevékenységekhez, de mégsem állíthattam haza egy terhességi teszttel, hiszen amilyen szerencsétlen voltam világ életemben, biztosan lebukok.

– Mi...- húzta el szavait Kristóf, miközben tagadhatatlan mosoly kúszott ajkára.

– Már megyünk is. Viszlát!- ragadtam karon, úgy vezettem ki a mellékhelyiségből. Nem szerettem volna egy újabb kellemetlen helyzetbe kerülni, bár ahhoz talán túl későn kapcsoltam.

A fiú torkát elvetemedett nevetés kaparta. Erőlködve köhintett egyet, de mit sem javított helyzetén.

– Ennek örömére meghívhatlak téged vacsorára?- szegezte nekem balatonszínű tekintetét, amiben az ósdi lámpák fénye újfent fészket rakott.

– Nem hiszem, hogy apukád örülne a dolognak- legyintettem lemondón.

– Ki mondta, hogy hozzá vinnélek? Annál sokkal jobb helyet tudok- kacsintott rám kacéran.

– Egy feltételem lenne- tartottam némi hatásszünetet, csak, hogy megbizonyosodjak róla, teljes figyelmét nekem szenteli- kaviárt nem eszek.

– A fenébe is, pedig azt szervíroztam volna!- csapott a homlokára úgy téve, minthogyha csak legnagyobb tervét húzták volna keresztbe.

– Ilyen az élet- vontam meg a vállamat könnyelműen.

Hagytam, hogy kilépve homlokon csókolhasson a benzingőzős negyven fok. Élveztem az újfent megkapott szabadságot, és azt, hogy nagy valószínűséggel mégsem hordtam a szívem alatt Milán utolsó emlékét. Abba minden bizonnyal beleszakadtam volna.

***

Egy kényelmes hintaágyból lógattam le lábamat. Kristóf nagymamája egészen pofás sorházat bérelt, a fiú pedig szemtelenül kihasználta, hogy az idős hölgy késő estébe nyúló kártyapartira sietett.

– Tudod, nem semmi vagy!- tömtem magamba egy szelet hawaii pizzát. Jókedvűen kacarásztam, és egy pillanatra még az engem állandóan kínzó szédülésről is elfeledkeztem. Helyesebben egészen máshogy forgott körülöttem a világ.

– Amiről a nagyi nem tud, nem is fáj neki- huppant mellém. Egy kancsó epres limonádét hozott, de a felét ügyetlenül magára borította. Talán nem olyan nagy véletlen, hogy nem pincérként tengette napjait.

– Én inkább arra célzok, hogy szépen elhitetted velem ezt az „Akkor is melletted leszek, ha terhesen száz kilósra hízol" dumát.

Ajkára őszinte mosoly kúszott, úgy hallgatta a tücsökciripelős csendet. Mereven vizslatta limonádés poharát, miközben szinte látható gondolatok cikáztak végig agyán.

– Miért hiszed azt, hogy mindenki hazudozik neked?- fordult felém és érdeklődőn belém fúrta tekintetét.

– Mert Milán totális idiótát csinált belőlem!- csattantam fel éles hangon.

Kristóf arca váratlanul összerezzent. Semmiképp sem számított rá, hogy olyan gyorsan képébe vágom az igazat. Megnedvesítette ajkait, bár anélkül is csábítóan villództak a félhomályban.

– Ő az a fiú?

– Ő az a fiú- ismételtem meg kérdését kijelentésként. – Sokszor kívánom azt, hogy bár sohasem ismertem volna meg, máskor viszont semmiért sem adnám vissza az emlékeket.

Szinte láttam, amint az eleresztett mondatok végigszántják Kristóf lelkét. A világ számára észrevehetetlen fájdalom ült ki arcára, én mégis éreztem azt. Bántott, hogy ismét átgázoltam rajta, akár egy figyelmetlen sofőr az út közepén nyüszítő kölyökkutyán.

– Mondd csak, valaha is képes leszel elfelejteni őt, vagy reménytelenül várok rád?

Kristóf megmásíthatatlanul fonta össze tekintetünket. Tudtam, hogy abban a pillanatban választ kell adnom. Hazudni pedig sehogyan sem lettem volna képes, neki nem.

– Tudod, néha, mikor veled vagyok, már nem is gondolok rá. Szerinted ez mit jelent?

– Azt hiszem- kúszott mellém, a lehető legközelebb- ennek csakis egyféleképpen járhatunk utána.

– Nagyon remélem, hogy arra gondolsz, amire szeretném, hogy gondolj. Ha nem csókolsz meg most rögtön, ne is keress többször!- siklott végig torkomon egy jóleső nevetés. Magam is meglepődtem, mennyire természetesen adta magát a dolog. Milán mellett kínosnak éreztem minden egyes ki(nem)mondott betűt, de Kristóf mellett egészen másképp alakultak az események.

– Ez esetben nem maradt más választásom- dörzsölődött össze a szánk minden kimondott szavára.

Megtörtént az, amire már mindketten vágytunk. Éreztem őt, az ajkammal. A nyelvemmel, sőt, talán egy rövidke pillanatig még a lelkemmel is!

Hevesen kapaszkodtam meg a nyakában, és addig lehetetlennek hitt közel loptam magam hozzá. Nyelve a legfinomabb selyemként siklott végig számon. Bizsergetően áramlott végig testemen a vér, amit a Kristóf miatt feldobbanó szívem pumpált új utakra.

– Csak egy kérdésem lenne- lihegtem a csóktól kimerülten. – Mégis ki az a Milán?

– Cézi - suttogta nevető hangon, és ölelésembe fúrta magát. Éreztem, ahogyan magába szippantja hajamnak körte illatát. Gyönyörtől elfulladva mosolygott rám.

Kocsonyaként remegett egész teste, úgy simult hozzám. Talán nem hazudott, és tényleg mély érzelmek fűzték hozzám. Furcsa volt hinni benne, de mindenképp a lelkemet simogatta a gondolat. Jól esett tartozni valakihez, mindösszesen attól féltem, hogy sosem fogom magam teljes szívemből átadni az érzelmeknek. Abba nem csak ő halt volna bele, hanem én is.