Huszonkilencedik részlet - Széttépett emlékek

– Tutira összejöttetek! Ugye?- törölgette a könnyeit egy lány. Sajnos nem tudtam, mégis ki lehet az, de tagadhatatlanul ő volt a csoport legromantikusabb alakja, akit még egy Milánhoz fűződő emlékem is meg tudott ríkatni. Igazából csupán azon csodálkoztam, hogy én nem cselekedtem hozzá hasonlóan. Furcsa volt fájdalom nélkül beszélni róla. Az első szerelmemről.

– Nem, sohasem voltunk együtt- kereszteztem lábaimat, és szégyellősen a padlóra irányítottam tekintetemet. Gyűlöltem hazudni, persze azt sem hittem igazán, hogy igaztalan dolgot állítok. Egy szerelmes- már amennyire az volt a részéről- együttlét még nem minősül kapcsolatnak. Kinőttem már ilyesfajta tévképzetekből.

– Nekem is kell egy Juhász Milán!- rikkantotta el magát Eszter, persze nem gondolta túlságosan komolyan a dolgot.

Az időközben betoppanó – akkor még nem tudtam, hogy- Kristófnak szegezte tekintetét, majd gúnyosan így folytatta:

– Nem is csodálom, Cézi, hogy azóta nem tudsz ránézni más férfira. Neked a sors is Milánt szánta.

A bejárat felé irányítottam tekintetemet. Sejtettem, hogy nem ok nélkül húzza el szavait, sőt, szinte tudtam, hogy a Ferenci fiú miatt tett ilyesféle kijelentést. Kristóf szemeiből fájdalmas szikrák pattogtak, úgy bámult engem. Azt hiszem, talán csak én hallottam annak a méretes kamionnak a fékcsikorgásait, ami gondolkodás nélkül gázolt át lelkén. Gyűlöltem őt így látni. Megbántva és eltiporva.

– Esztikém, nem tudom, honnan lettél ilyen okos!- pattant fel székéből Kitti. Egy pillanatig állva maradt, majd amint elérte a kellő hatást- minden szempár rá szegeződött- így folytatta: – Hát nem látod, mi van Cézi és Kristóf között?

Barátnőm felé fordultam, és első pillanatban legszívesebben leharaptam volna a fejét, de látva Eszteren a végtelen dühöt és féltékenységet, inkább mosolyogni támadt kedvem. Kristófra néztem, akiben továbbra sem enyhült a fájdalom. Sohasem tudtam megérteni, miért mindig a legrosszabb pillanatban érkeznek az emberek. Arról pedig fogalmam sem volt, mégis hogyan lehettem akkora idióta, hogy Esztike füle hallatára regéltem el a Juhász Milán mondát.

– Jól láttam én- szorította hónalja alá az addig kezei közt izzadó mappát Cséffay, és ütemes tapsikolásba kezdett. Ennél nagyobb klisét elképzelni sem tudtam volna. Mindösszesen csak a „Csókot, csókot!” mantrát hiányoltam.

Kristóf zavarodottan nyomta le a kilincset, és jobbnak látta távozni. Úgy tűnt, nem szerepelt a kívánságlistáján a „Nyilvánosan felvállalni azt, hogy Cézivel járok” pont. Hiába is, sejtettem én a dolgot.

– Menj már utána, Bogyó!- noszogatott a tekintetével Kitti.

Eszter elégedetten dőlt hátra rozoga székében, én pedig azt kívántam, bárcsak összetörne alatta. Sejtettem, mégis miféle indokok vezérelhették, de még egy reménytelenül szerelmes lánytól is kicsinyesek voltak az eszközei.

– Doktornő, én most…- mutogattam az ajtó irányába, magam sem tudva, mit nyöszörgök neki.

– Menj csak, Cézi!- biccentett egyet megértően, majd tekintetét Eszterre irányította. Sugárzott belőle a szemrehányás. Úgy tűnt, végre egyszer valaki az én pártomra állt. Annak ellenére is, hogy sokszor tényleg lekezelően viselkedtem a csoportfoglalkozásokon.

Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, és tekintetemmel Kristófot kerestem. Kétségbeesetten fohászkodtam az égiekhez, hogy még időben utolérjem. Nem szerettem volna, hogy így váljunk el, hiszen nem találták még fel azt a mobiltelefont, amit a sértődött Ferenci Kristóf felvett volna, ha én keresem.

– Kristóf, várj már!- kurjantottam el magam, amint láttam a kijárati ajtó üvegében villogó tekintetét.

– Most mennem kell- bökte oda foghegyről, és megszaporázta lépteit. Ha nem iramodtam volna neki, biztosan nem érem utol.

– Hallod, mi ütött beléd?- ragadtam meg karját, miközben szemeimmel az övéket kerestem. Ő viszont szándékosan kitért előlem. Az itt-ott foltos padlót bámulta. Akkor még az is jobban lekötötte.

– Már megint az az idióta Milán. Cézi, te betegesen ragaszkodsz hozzá! Lassan nem ártana eldöntened, hogy egy több ezer kilométerre lévő fiú emlékeivel akarsz járni, vagy velem. A kettő üti egymást- csapott a falba dühösen. Ökle jó néhány pontban sebes lett. Mielőtt még ismét lesújthatott volna haragja, megragadtam tenyerét.

– Én már azt hittem, hogy cikinek tartod a csoport előtt a kettőnk dolgát- léptem hozzá egyel közelebb. Ajkamra tagadhatatlan félmosoly szökött. Egyszeriben minden kétségem elillant, a világ legterhesebb módján.

– Sosem tartanálak égőnek. Istenem, Cézi!- vont magához, és erősen átölelt. Fejemet mellkasába fúrtam, úgy szippantottam magamba finom illatát. Nyomokban sem hasonlított Milánéhoz, és ez tetszett. Végre úgy éreztem, hogy Kristóf mellett képes leszek felejteni. Talán miatta nem fájt annyira az első szerelemről beszélni.

– Krisi, én veled akarok lenni- suttogtam elgyengült hangon.

Hallottam, hogy arcára mosoly szökik. Nagyot nyelt, mire álla szorosan a nyakamat súrolta. Tagadhatatlan borzongás töltött el, vágytam rá. Vágytam Ferenci Kristófra.

– Krisi? Ez tetszik- simította oldalra frufrumat. Úgy tűnt, őt cseppet sem zavarja a méretes homlokom.

– Volna kedved elszökni valahova?- csókoltam meg ajkát.

– De csak, ha veled lehetek- fonta körbe derekamat.

Folyton megdöbbentett az a fajta féltő gond, ami mozdulataiból sugárzott. Minden érintése simogatott, még akkor is, ha olykor hevesebbre fordult a dolog kettőnk közt.

***

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen extrém helyre menekülsz velem- tömte magába az éjjeliszekrényem maradt pattogatott kukoricát. Nevetgélve terült szét ágyamon, miközben a falakat bámulta.

– Ez csak egy kis kitérő, drága!- hajoltam oda hozzá. Egy finom csókot hintettem ajkára, amitől az enyém is sajt ízű lett. – Igazából csak bepakolok pár dolgot- guggoltam le, és heves matatásba kezdtem. Egy dobozkát kerestem, helyesebben egy képet, amit abba hajítottam.

– Megnézed, hogy nincs-e ott szörny?- kúszott hozzám és belecsókolt a hajamba.

– Ezt kerestem- rogytam mellé. – Ő itt Milán- fordultam felé, így láttam, amint arca ismét eltorzul. Pontosan úgy, ahogyan akkor történt, ha megemlítettem az ominózus nevet.

– Azt hiszem, én jobban nézek ki- méregette magát a tükörben. Nyakát jócskán kinyújtóztatta.

– Olyan szerencsés vagyok, hogy te vagy itt mellettem. Sohasem tudnál megbántani úgy, ahogy ő tette- téptem szét a fotót, a lehető leghevesebb mozdulatokkal.

– Te meg mit csinálsz?- bámult rám értetlenkedve. – Nem kell ezt tenned, főleg nem miattam. El tudom fogadni, hogy volt múltad, még előttem. Akkor is, ha néha nem így tűnik.

– Jól mondod, ő a múlt. Te pedig a jelen- hajítottam a padlóra az összetépett papírdarabokat, amikből még annyira sem tudtam volna kivenni Milán arcát, mint azelőtt- pedig már akkor is arcvak voltam.

– Imádlak- kezdett szenvedélyes ajakcsatába, aminek egy pillanatig sem tudtam ellenállni.

Egy hangos ajtócsapódástól rezzentünk össze, szinte egy ütemre. Pont akkor, mikor már Kristóf pólójának bejáratát kerestem volna, izmos háta legalján.

– Jenő! Hányszor mondjam még el, hogy a kék nem áll jól neked? A zöld sokkal jobban kiemeli a tekintetedet.

Anya hangja még egy tyúkénál is jobban rikácsolt. Sohasem értettem, hogyan szorulhatott ennyi szufla az alig ötven kilogrammos testébe. Egy biztos, a dühös indulatot tőle örököltem.

– Na, de jó! Mamáék hazajöttek- szakadtam le Kristóf ajkáról, miközben ő a csóktól zihálva fújta ki arcából a hajamat.

– Talán nem a legbiztonságosabb búvóhelyet választottad. Most megint jön az „Egyél velünk egy fánkot” történet?- nevetett az ágynak könyökölve. Hangját anyát utánozva változtatta el, és meglepő módon egészen jól sikerült neki a dolog. Életében először.

– Pszt!- tapasztottam be száját tenyeremmel. – Szerintem te sem akarod, hogy lebukjunk. Akkor megint egy óráig kellene hallgatni a papa okító szövegét, mint legutóbb. Mit szólnál hozzá, ha inkább lelépnénk?- biccentettem az ablak felé.

Kristóf arca ravaszul felvillant. Le sem tagadhatta volna, hogy mennyire tetszik neki az ötlet, amit csupán végtelen kétségbeesésem szült. Különösebb gondolkodás nélkül nyomtam kezébe az előre kikészített hátizsákot, benne mindennel, amire csak szükségünk lehetett. Kitártam az ablakot, és ügyesen megkapaszkodtam a peremében.