Tizenhatodik részlet - Balatoni szívhalászok

A víztükröt kettészelő hajón több tucatnyi lányka sorakozott. Eltökélt tekintettel szorongatták tenyerükben a halászhálót, hogy amint elérkezik az idő, elsőként vethették rá magukat a habokkal táncot járó szívekre.

Engem persze teljesen hidegen hagyott a játék. Fikarcnyi kedvem sem volt idegen fiúk nevei közt halászgatni, arra várva, hogy éppen életem szerelme akad majd horogra. Milán óta nem tudtam hinni a tündérmesékben.

– Ott vannak!- rikkantotta el magát egy duci lány. Szegény pára komolyan gondolta, hogy ha lehalász egy sármos fiúszívet, kevésbé tűnik majd pattanásosnak.

Eszeveszett tempóban indult meg a hölgytömeg. Már amennyire annak lehet nevezni több tucatnyi fruskát, akik egymást eltiporva igyekeznek minél előnyösebb helyzetbe kerülni.

– Puff- reagáltam ironikus nevetésben kitörve a látottakra.

–Hahó, te se maradj ki a mókából!- bökte meg a vállamat egy idősebb nő. Gondolkodás nélkül kezembe nyomott egy halászhálót, majd kézen ragadott. – Nézd csak, innen még pont eléred a szíveket. Aztán csak ügyesen, sok helyes fiatalember szíve szabad- kacsintott rám. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a gesztus bizony fertőző.

Legszívesebben a Balatonba hajítottam volna a hálót, sőt, legjobban akkor jártam volna, ha magamat vetem a habok közé! A nyakamban lihegő nőszemély persze nem tágított addig, míg eleget nem tettem kötelességemnek. Abban a pillanatban pokolra kívántam Krúdy Gyulát- a legnagyobb tisztelettel.

– Látod, gyorsan horogra akasztottál egy fiút. Emeld ki a hálót!- rágta számba a szavakat a hölgyemény, mintha csak egy értelmi fogyatékossal lenne dolga.

Utasításának megfelelően cselekedtem, és még mielőtt megelőzhetett volna, kezeim közé szorítottam a nyirkos szívet. Óvatosan megráztam, hogy a nemkívánatos vízcseppek leperegjenek róla, majd nehézkesen nekikezdtem az olvasásnak.

– Valamilyen Krisztián, vagy mi, de nem igazán bírom kivenni, hogy milyen- szűkítettem össze szemeimet, mintha bármiféle hasznát is vehettem volna a dolognak.

A középkorú asszony röpke pillantást vetett a szívre, majd habozás nélkül így szólt:

– Ő lesz az,- mutogatott egy magányosan ácsorgó fiú felé. Unottan támaszkodott neki a korlátnak, háttal a hercehurcának. Egészen szimpatikusnak tűnt, hiszen legalább annyira lenézte a dolgot, mint én.

Néhány másodpercig méregettem még az izmos vonalú embert, mire az ismeretlen nőszemély ismét a helyemre irányított. Lendületesen utamra indított, mire kis híján átbukfenceztem a korláton.

Nagy levegőt vettem, és még magam sem értettem, miért, de megkocogtattam vállát. Azt, amit alig értem fel.

– Szia, te vagy az?- nyomtam az orra alá a nyirkos fadarabot, egészen illetlen módon.

Abban a pillanatban legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Egyetlen szekundum erejéig sem sikerült megértenem, mégis hogyan engedelmeskedhettem anyám elvetemült akaratának. Én, mint Horvát Cézium- a pasihalász.

– Azt hiszem- bámulta az orra alá dugott tárgyat. – Ferenci Kristóf!- fordult felém kedvetlenül.

Persze csak addig, míg tekintete nem találkozott az enyémmel. Ajkára megszokott félmosoly szökött, amivel egy ütemre én automatikusan lábfejére irányítottam szemeimet. Sajnos nem tévedtem. Ugyanazt a megszürkült tornacipőt viselte, amit legutóbbi találkozásunkkor.

Közelebb lépett hozzám, mire a balatoni fények szempárjában táncoltak tovább. Ott és akkor teljesen biztos lettem abban, hogy azzal a Ferenci Kristóffal állok szembe. Az idegesítően frigid majommal.

– Na, tessék! Ugye ez most csak valami idióta vicc?- kapkodtam levegő után. Dühösen hátráltam meg, mire csípőm a kemény korlátnak ütődött. Fájdalmamban csillagokat láttam.

Kristóf óvva kapott utánam, még mielőtt a földre rogyhattam volna. Mentolos kacaja orromba szökött, de én undort játszva fordítottam el fejemet.

– Nem. Életmentőnek béreltek fel melléd. Most lebuktam- eresztette el derekamat, kezét magasan az égnek emelve.

– Elnézést, hölgyem!- ragadtam meg a rendezvény főszervezőjének vállát. – Mondja csak, nem lehetne módosítani ezt?- toltam arcába a szívet.

–Természetesen- hagyott néhány másodpercnyi hatásszünetet, mire én egészen felbuzdultam- nem.

Hűvös képpel hagyott ott, hogy aztán mosolyogva a néhány méterrel arrébb ácsorgó lányokhoz léphessen. Tíz kilométeres körzetben lerítt róluk, hogy minimum miniszterlányok. Ha nem királyi vérek! Ki tudja, az utolsó magyar uralkodónak lehettek eltitkolt örökösei is…

–Micsoda meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy a magadfajta vegyi cuccok is tiszteletüket teszik egy ilyen eseményen. Mondd csak, Rádium és Stroncium is veled tartott?- próbálta meg elkapni a legutóbbi vita elejtett fonalát.

– Te aztán nagyon vicces vagy, Kristóf! Bár poéngyártás helyett arra is szakíthatnál egy kis időt, hogy elmenj egy fodrászhoz. Ember, a fecskék már fészket raktak a fejed tetején!- koppintottam egyet az üresen kongó buksira.

Nevetve kapta el karomat, és gyengéden magához vont.

– Ne viccelj, éppen tegnap tojástalanítottuk a fészket. A nagynéném az egyik legelitebb fodrász. Lehet, hogy beajánllak majd neki- súgta az arcomba, majd eleresztett.

– Hogy a jó Isten áldjon meg téged, te…- szakítottam félbe magam, csak, hogy a feltörni készülő káromláshalmazt magamban tarthassam. – Te frigid majom!

– Imádni valóan pattogsz, Törpilla- feszítette tovább a húrt. – De a legjobb az, hogy kénytelen leszel engem elviselni az este hátralevő részében!

Összevont szemöldökkel válaszoltam szavaira, mire nevetve így folytatta:

– Te tudod egyáltalán, hol vagy? Csak, mert eléggé úgy tűnik, hogy nem vagy a helyzet magaslatán. Éppen most nyertél egy randit velem- düllesztette ki mellkasát büszkén. Izmai csinosan megfeszültek. Szégyenkezve kaptam el róla tekintetemet, hiszen mégiscsak az ellenségem volt!

– Az kizárt!- ráztam fejemet hevesen tiltakozva.

– Sajnos velem kell tartanod. Minden rendes lány így tesz.

– Még nem esett le, hogy én nem vagyok olyan fene normális lány?- vágtam vissza éles nyelvvel.

Fordulatos vitánk közepette szinte észre sem vettem, hogy a hajó kikötött. A fiatalok kígyózó sorokban indultak el a stég felé, ki boldog, ki kevésbé boldog arccal. Egy valami viszont teljesen biztos volt, nálam lángolóbb tekintetű lányt keresve sem találhatott volna a nép!

– Ami azt illeti, de. És pont ettől vagy más- ragadta meg kezemet, hogy lesegítsen a hajóról.

– Nocsak, milyen jóképű legény- lépett közénk anya. Szó szerint apa karjaiba lökött, csak hogy közelebbről is szemügyre vegye lánya leendő randi partnerét. – Nagyon jó választás, Cézium drágám!- vette elő idegesítően nyávogó hangját.

– Nem, mintha én választottam volna- fontam össze karjaimat ismét. Rettentően gyermekinek tartottam ezt a szokást, de akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam leszokni róla.

– Ferenci Kristóf- csókolta meg anya kezét a fiú, akár a legilledelmesebben betanított kissrác.

– Csak ámulok, és bámulok- kapott a szívéhez anya. Ha az alkony fényei nem csaltak, talán még enyhe pír is arcára szökött. –  Áldásom a randevúra.

Jellemző. Annyira jellemző! Anya agya valamilyen furcsa oknál fogva mindig is ellentétesen működött. Milánt világ életében a pokolra kívánta, aztán jött a nyálgép, és egy másodperc alatt levette őt a lábáról. Egy ragacsos kézcsókkal.

– Apa, ments meg- súgtam oda egészen halkan.

– Örülj neki, hogy végre valamire anyád is rábólint. Legalább ennyi boldogságot szerezhetnél neki- szűrte ki fogai közül, tekintete azonban egészen másról tanúskodott. Rosszallóan kandikált ki vastag keretes szemüvege mögül. Akárhogyan is, legalább az ő esze nem tűnt el teljesen.

– Nagyszerű- trappoltam el sértődötten. Farmerkabátomat apához vágtam, hiszen a düh eszeveszettül felfűtött. – Na, mi lesz már bájgúnár! Nem jössz?- néztem vissza egy pillanatra. A gyomrom majd felfordult. Anya melleit kitolva mosolygott a fiúnak, aki enyhe túlzással akár a fia is lehetne.

Ütemes sétába kezdtem azt remélve, hogy a frigid majom nem követ. Ahhoz persze túlságosan is lassú voltam.