Tizenhetedik részlet - Randi két személyre

Kedves Olvasók!
Meghoztam a legújabb részletet, illetve emlékeztetnélek titeket, hogy az előző bejegyzésben némi érdekességet olvashattok a blogról, és nektek is feltettem néhány kérdést. Továbbra is várom válaszotokat. Ezen felül a bal oldalsávban újabb szavazást indítottam, várom ott is véleményeteket. És a végére jöjjön egy kis meglepetés! Tízezer oldalmegjelenítéses és harminc plusz feliratkozós meglepetés érkezik majd, amint elérjük a megadott számokat. :)

***

– Most akkor egész este ezt fogjuk játszani?- loholt utánam Kristóf.

Egyre inkább úgy éreztem, hogy minden tartalékolt energiám elhagy. Mégsem adhattam fel, hiszen a magányos önsajnálat is jobb mókának tűnt annál, hogy a bájgúnárral töltsem a nap hátramaradt néhány óráját.

– Nem, nyugodtan hazamehetsz!- fordultam vissza hozzá. Mély levegőt vettem, csak hogy a belőlem feltörekvő lihegés útját állhassam. Legalább addig, míg vele kommunikálok.

– Na, ne csináld már ezt! Igazából nekem sem volt sok kedvem ehhez a kínlódáshoz, de téged legalább ismerlek. Mégiscsak jobb, mint egy totál idegennel, nem?- állt meg egy pillanatra, hogy egy szusszanásnyi levegőhöz jusson.

– Dehogy ismersz- nevettem fel lenézően, mire oldalamba rettentő fájdalom hasított. Lemondón rogytam a padra, és többé már nem érdekelt, hogy a fiú minden bizonnyal utolér. Még az sem ért annyit, hogy elájuljak.

– És mi van akkor, ha szeretnélek?- kuporodott mellém hasonlóképp lihegve. – Egyébként nagyon karakán csaj vagy te, Cézi! Még sosem futottam annyit lány után, mint most.

Egy halk kacaj szökött ki belőlem, tagadhatatlanul meglágyultam. Nem szerettem volna, hogy ezt ő is így lássa, éppen ezért hamar el is hallgattam. Cseppet sem hasonlítottam anyámra, akinek elég néhány átgondolt mondat, és menten a pasas lábai előtt hever a szíve.

– Egyetlen feltétellel randevúzok veled- itt kezeimmel macskakörmöt rajzoltam a levegőbe, csak, hogy számára is érthető legyen a célzás.

– Hallgatlak- húzta fel a padra megfáradt térdét.

Kíváncsian méricskélt engem, legalább annyira csontig hatolóan, mint a rendelőben. Nem igazán sejtettem, mégis mi lehet olyan érdekfeszítő látvány.

– Tudod, anyám ügyesen leszervezte nekem a báli kísérőt. A barátnőjének a fiát, aki körülbelül a homokozó óta hajt rám. Szóval, ha kimentesz a helyzetből, akkor legyen. Elmegyek veled.

Meglepő őszinteséggel vágtam hozzá szavaimat. Úgy terveztem, azt füllentem, hogy a barátom éppen az olasz tengerparton nyaral, így kellett egy gyors beugró a helyére, de valamiért képtelen voltam hazudni. Túlságosan is őszinte volt a tekintet, ami néhány centiméterről bámult rám.

– Nem nagy kunszt. Bár úgy terveztem, valahogyan meglógok a bálról, de legyen. Egy randiért, amivel ennyit dolgoztam…- hangja hazugságra hajazó módon csuklott el,- na, jó. Igazából anyukám dolgozott vele.

– És még valami- kúszott ajkamra egy őszinte mosoly- amint visszatérünk Pestre, ismét ellenségek vagyunk. Tulajdonképpen most is, de amolyan „Oszd meg és uralkodj” elven összefogunk. Persze a végén én uralkodok, ez nem is kérdés.

Kristóf nevetve rázta meg a fejét. Vattacukros kacaja a ciripelő tücskökkel egy ütemre zengett.

– Ahogy óhajtja, felség!- hajolt meg előttem, akár egy nemes úr, aki hódolatát teszi parancsolója előtt.

– Gagyi! Nagyon gagyi- indultam útnak ismét, ám ezúttal bevártam őt. Kissé megfáradtam már a macska-egér harcban, legalábbis arra az estére. Erőt kellett merítenem a visszatéréshez.

***

Még szerencse, hogy a randevú szócskát ezeregy idézőjel közé suvasztottuk. Ember legyen a talpán, aki negyven percnyi céltalan ténfergést romantikusnak talál. A végtelen égboltot fürkésztem, szemeim meg-megakadtak az apró mécsesként pislákoló csillagokon. Elgondolkodtam azon, vajon a Holdon élnek-e egerek. Ha igen, minden bizonnyal ők csócsálták meg a fogyófélben lévő éjszakai lámpást.

– Kezdem azt hinni, hogy te nem is az igazi Horvát Cézium vagy- fordult felém Kristóf, mire arcát aranyló fátyollal vonta be a sápatag holdsugár. Néhány bogár násztáncát eljárva csapódott homlokába, őt viszont cseppet sem zavarta meg a dolog.

– Miért is?- kérdeztem vissza lihegve.

Titkon abban reménykedtem, hogy a sötét fák közül hirtelen előáll egy limuzin, és nem kell tovább gyalogolnom. Lábfejeimet egyre nehezebben emeltem meg.

– Cséffay beszélgetős óráján be sem állt a szád. Most viszont meg sem szólalsz, lassan fél órája- söpörte el az útját álló faágat.

– Örülök, hogy még lélegzem.

– Ó, csaknem fáradt el a kisasszony?- biggyesztette meg ajkait incselkedve.

– Megnéznélek téged, hogy akkor is ekkora szád lenne, ha alig három hete szabadultál volna a kórházból.

Utolsó szavaimat eszeveszett gyorsasággal haraptam el. Abban reménykedtem, hogy a fiút jobban leköti a csinosan bevett kanyar, és, hogy időben elhessegethesse az arcába röppenő bogárkákat, persze tévedtem.

–  Jézusom! Miért nem szóltál hamarabb?- karolta át derekamat féltő gonddal.

–  Ne is reménykedj!- utasítottam el kezeit. – Nem fogok meghalni, még a kedvedért sem.

– Ó, én azt nem is szeretném- szökkent ki belőle egy kurta kacaj.

– Egyébként most mégis hol vagyunk?- kaptam oldalamhoz, hiszen úgy éreztem, menten megfojt a belém hasító fájdalom.

– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs.

Ferenci Kristóf bizonytalanul vakargatta nyakát, majd ugyanazon kezével belekapott hajába. Csíntalan tincsei engedelmesen hullottak vissza eredeti helyükre- már, ha volt nekik olyanjuk.

– Tehát negyven perce baktatunk a sötétben úgy, hogy lassan már Pesten vagyunk? Vagy Tihanyban?- masszíroztam körkörös mozdulatokkal lezáródó szemhéjamat. Próbáltam higgadt maradni, Kristóf mellett viszont esélyesem sem volt a nyugalomra.

– Hát, az az egy biztos, hogy még Füreden vagyunk- bökött állával egy hatalmas hirdetőtáblára, melyről színes betűkkel integetett vissza a település neve.

– Miért is gondoltam azt, hogy egy pillanatig is normális tudsz maradni? Hiszen te totál idióta vagy!- veregettem vállba. Szarkasztikus dicshimnuszom megtette hatását. Sejtettem, hogy a srác idegeit sem acélból sodorták.

– Én legalább próbálkoztam. Minden tőlem telhetőt megtettem. Kedvesen beszéltem veled annak ellenére, hogy nálam még egy véres rongyhoz is kedvesebben szólnál. Most lett elegem belőled! Nálad idegesítőbb lánnyal még életemben nem találkoztam. Minden jót, Cézium!- szaporázta meg lépteit. Az útját álló kavicsokat gondolkodás nélkül rúgta félre, mire a felszálló por orrába táncolt. Dühösen köhintett egyet, szinte meg sem hallotta kiáltásomat.

– Most ugye nem akarsz itt hagyni? Kristóf!

A fiú habozás nélkül haladt tovább a kibetonozott úton. Komoly félelem költözött szívembe.  Rettegtem a sötétségtől, hát még az egyedülléttől!

– Nem hagytál más választást- dünnyögte orra alatt.

– A francba is! Kristóf, ne csináld már!- iramodtam neki, ám előtte még dühösen összeszorítottam tenyereimet. – Most már kvittek vagyunk. Én is futottam utánad- lihegtem a nyakába, amint utolértem. Tulajdonképpen nem nehezítette meg a dolgomat. Amint meghallotta csattogó lépteim zaját, menten lelassított. Annyi becsület mégiscsak szorult belé, hogy nem hagyott volna magamra a sötét város szélén.

– Te totál őrült vagy- nevetett fel. Kényszeredetten rám villantotta mosolyát, amiről azért messze lerítt, hogy megbántottam őt.

– Horvát Cézium már csak ilyen- fontam alkarjára ujjaimat. A világ eszeveszett tempóban forgott körülöttem, nekem pedig biztos támaszra volt szükségem.

Néhány percnyi némaság feszült közénk. Kristóf karja enyhén megremegett, valahányszor arrébb vándoroltak ujjaim. Csak remélni tudtam, hogy nem az undor váltotta ki reakcióját.

– Egy tízes skálán mennyire voltam bunkó veled?- szakítottam meg a tücsökciripelős csöndet.

– Lássuk csak! Frigid majomnak neveztél, el akartad cserélni a szívet, mikor megtudtad, hogy én én vagyok. Rám szabadítottad a szüleidet, majd otthagytál anyukáddal. Elrohantál előlem, majd a szememre vetetted, hogy az univerzum szemete vagyok. Hatszor hat…- mormolta utolsó szavait, mintha tudálékos fejszámolást végezne. – Az annyi, mint száztizenöt- vágta szemeimbe.

– Mínusz a rád szabadított szülők. Az nem direkt volt- böktem oldalba kuncogva. Tekintetünk néhány másodpercig egymásba fonódott. – Anyukám miatt viszont teljes szívemből sajnállak. Azt az élményt még neked sem kívánom.

– Igazából teljesen korrekt volt velem. Azt mondta, állja a lagzi árát, csak szabadítsam meg a kibírhatatlan lányától.

– Jó, ezt most megérdemeltem- emeltem magasba kezeimet, mintha csak azzal próbáltam volna bocsánatot nyerni. – Viszont lenne egy ajánlatom a számodra, amivel totál biztos, hogy kiengesztelhetnélek.

– Hallgatlak, királylány!

– A nyaralónk úgy tíz percnyi séta innen- mutogattam a megfelelő irányba. – Ha szereted a grillezett húsokat, esetleg meghívhatnálak vacsorára.

– Hohó, ha jól emlékszem, öt perce még a pokolra kívántál, most meg felhívsz a nyaralódba?- nevetett megmásíthatatlan módon.

– Jó, az igazság az, hogy anya odacsődítette Kondákorékat.

Kristóf értetlen képpel bámult rám. Legnagyobb szerencséjére fogalma sem volt arról, mégis miféle népség az általam emlegetett família.

– Egy eszméletlenül kibírhatatlan család. A nő állandóan arról faggat, hol tanulok tovább, miért nincs barátom. Csak nem vagyok leszbikus?- mímeltem a hárpia cérnavékony hangszínét.

– Rátapintott a lényegre- forgatta szemeit elhűlve.

– Nem mintha számítana a véleményed, de remélem, nem hiszed azt, hogy bármiben is igaza lenne- célozgattam nemi identitásomra. Kerek-perec azért mégsem szerettem volna kimondani, hogy a kockás hasaknál nincs nagyobb gyönyör a számomra. Féltem, hogy esetleg félreértené a dolgot.

– Ugyan már! Egyáltalán nem tűnsz leszbikusnak. Akkor nem így vigyorognál rám, mikor a pólómat felkapja a szél- viccelte el a helyzetet. Tetszett, hogy bár végtelenül szemtelenül tudott hozzám szólni, a komolyabb dolgokban mégsem vájkált könyékig merülve. Egy pillanatig sem firtatta, hogy miért feküdtem kórházban. Persze az is lehet, hogy fikarcnyit sem izgatta a történet.

–  Csak azért mosolygok, mert még sosem láttam izompólóba bújtatott majmot.

– Hidd csak ezt, királylány- ült arcán egy diadalittas mosoly. – Egyébként elfogadom a meghívást. Viszont a bocsánatkérésen kicsit dolgozhatnál még. A tévhittel ellentétben nem a gyomrunk a mindenünk.

Ismét rám kacsintott. Akárhogyan is próbálkozott, fele annyira sem dühített fel, mint Dr. Cséffay körbeülős óráján.