Tizenkilencedik részlet - Titkok

Drága Olvasóim!

Továbbra is hirdetném nektek a blogger-olvasó-minden érdeklődő találkozót, ami az "Arcok a klaviatúra mögül" címet viseli. Ha bővebben is szeretnétek tájékozódni az eseményről, lépjetek be a hivatalos Facebook csoportjába! Minden érdeklődőt sok-sok szeretettel várunk! :)

***

– Jó reggelt!- ásított apa. Szinte még szundítva húzta ki az ebédlőasztal egyik székét, és ügyetlenkedve lehuppant rá.

– Jó reggelt!- szambázott be a helyiségbe anya. Kellemes mosollyal rendezte el a tányérokat, majd ismét a konyhába sietett.

– Ezt meg mi lelte?- kerekedtek ki addig álmosság szűkítette szemeim.

– Mondd, csak Cézium! Ugye nem bánod, hogy lemondtam a kísérődet? Most, hogy képbe került a Ferenci fiú, már semmi szükséged nincs arra a kelletlen félnótásra- vágta be maga alá a székét mama. – Egyébként jól szórakoztatok tegnap? Öröm volt rátok nézni.

Arcát széles mosoly ülte, tagadhatatlanul őszinte. Meglepetten köptem ki a néhány másodperccel korábban felkortyolt kakaót. Nem értettem, mégis mi lelte Kállai- Horvát Anitát. Sohasem lelkesedett a fiúkért, akit az oldalamon látott.

– Hogy mit csináltál?- vágtam az asztalhoz a bögrét, amit egyébként mindennél jobban óvtam. Nagypapa ajándékozta nekem, mikor megnyertem az első rajzversenyemet.

– Lemondtam. Ferike nem hozzád való partner- legyintett egyet könnyedén.

– Anya, téged mégis mi lelt? Nem gondolod, hogy Katika rettentően megsértődik rád, amiért lekoptattad a fiát?

– Ugyan, kislányom! Ez had legyen az én gondom- fordult papa felé, méghozzá mosolyogva. – Jenő, kérsz egy kis lekvárt is a pirítóshoz?

– Szabad?- akadt meg apa szájában a falat. Normál esetben órákig tartó papolás következett volna anya részéről, miszerint a világ egyik legilletlenebb dolga tele szájjal beszélni, ám a rituálé vártalanul elmaradt. Rendkívül aggasztott mama hirtelen támadt jókedve, hiszen indokolatlannak tűnt. Tapasztalatból tudtam, hogy mindez semmi jót nem jelenthet.

– Hogyne szabadna, kedvesem!- lehelt egy aprócska csókot apa feje búbjára, majd a konyhába libegett.

– Csak nekem rettentő furcsa?- súgtam oda a döbbenten csámcsogónak.

Feszülten kémleltem a közlekedőt, azt remélve, hogy anya érkezése előtt választ kaphatok. Apa elképedve tolta feljebb szemüvegét, hátranézett, csak, hogy mindenféle kellemetlen magyarázkodást elkerülhessen, és így szólt:

– Lefekvés előtt legalább egy órán keresztül hallgattam az ömlengését a te kis Kristófodról. Majd kibújt a bőréből, hiszen véleménye szerint végre rátaláltál a tökéletes udvarlóra.

– Udvarló?- rikkantottam el magamat, ám azzal egy ütemre számra tapasztottam tenyeremet. Csak remélni tudtam, hogy anya nem hallotta meg. Akkor azonnal elillant volna jókedve, hiszen gyűlölte, ha a háta mögött diskurálnak róla.

– Vele ellentétben én nem örülök annyira a dolognak. Azt hittem, csak Kondákoréknak címzett színjáték volt az egész- rázta a fejét rosszallón.

–Az is volt- szűrtem ki fogaim közül, és még többet is hozzáfűztem volna, ha anya nem trappol vissza közénk.

– Parancsolj, a kedvenc eperlekvárod. Cézium, neked pedig egy csokis fánk- nyomta tányéromra a finom falatot. A legfurcsább még sem az volt, hogy kalóriabombával ajándékozott meg, hanem, hogy ő is egy cukortól tocsogó péksüteményt kezdett el majszolgatni.

– Nem azt mondtad, hogy diétáznom kellene?- túrtam bele hajamba. Értetlenül szemeztem a kedvenc reggelimmel, majd úgy döntöttem, kihasználom a helyzetet, hogy ez egyszer legálisan juthatok hozzá.

– Ne csináld ezt, csak a te kedvedért mentem el a pékségbe- vigyorgott anya. Szakadatlan mosolya talán még csípős megjegyzéseinél is jobban feldühített. Szokatlan jókedve igazság szerint teljesen jogtalan volt, de nem vitt rá a lélek, hogy ezt képébe vágjam.

Arra gondoltam, hogy papa biztosan örül a helyzetnek. Már ami a falak közt honoló békességet illeti.

– Köszönöm, mama!- vágtam rá illemtudón. Óvatosan közelítettem számhoz a falatot, hiszen még akkor sem voltam benne teljesen biztos, hogy mindez nem csak egy jól álcázott teszt-e. Mamából bármit kinéztem volna.

Az ajtó felől határozott kopogás hallatszott. Elképzelni sem tudtam, mégis ki járhat arra reggel hét órakor. Csak remélni tudtam, hogy nem Kondákorné tipeg be ötven centiméteres magassarkújában.

– Hát ez meg ki lehet?- pillantott fel pirítós kenyere felől apukám.

Rosszat sejtve álltam fel az asztaltól. Szerettem volna néhány pillanatra elszakadni a szüleimtől. Titkon ki is szerettem volna próbálni őket, hogy képesek-e békésen elleni egymás mellett.

– Majd én megnézem- indultam el az ajtó irányába.

– Remélem, nem az a modoros nőszemély jött vissza kísérteni- csámcsogott apa, azon a reggelen sokadjára.

– Nem hiszem- nevette el az utolsó szótagot anya.

Mosolyogva tártam ki a bejáratot. Élveztem azt a fajta idillt, amiben már évek óra nem volt részem.

– Szia!- vakargatta nyakát az ajtóban megjelenő fiú.

– Kristóf?- kérdeztem vissza automatikusan, hiszen túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tüzetesen megvizsgáljam a velem szemben állót. Hangja ismerősen csengett, így mertem megtippelni kilétét.

– Ne haragudj, nem szeretnék a nyakadra nőni- szabadkozott nyöszörgő hangon- csak eszembe jutott, hogy nem egyeztünk meg semmiben a mát illetően. Sajnálom, hogy tegnap úgy megbántottalak, de gondoltam, ezt azért meg kellene beszélnünk.

– Ne is folytasd!- szakítottam félbe, mire ő lemondóan összecsukta ajkait.

Minden bizonnyal távozni készült, hiszen még lábait is hátraarcra kényszerítette. Kuncogva fürkésztem elbizonytalanodott mozdulatsorát, mire szemöldökei homloka közepére szöktek.

– Nehogy elmenj!- kaptam el vállát. – Sajnálom, hogy úgy elküldtelek téged tegnap este, nem neked szólt a dolog. Csak rossz emlékeim vannak azzal a buta becenévvel kapcsolatban- ráztam meg a fejemet, azt remélve, hogy nem kérdezősködik majd.

– Hát ezt meg tudom érteni. Egyébként is hülyén hangzik- támaszkodott neki az ajtófélfának. Ajkára megkönnyebbült mosoly kúszott. Arca sápatag ráncokban futott össze- úgy tűnt, álmatlanság gyötörte éjjel.

– Nem jössz be?- biccentettem az ebédlő felé. – Éppen reggelizünk.

– Szerintem a szüleidnek már tegnap elege lett belőlem- rágta száját zavarodottan. Kipirult orcáiba visszatért az élet, a vér az ereiben vöröslő táncot lejtett.

– Nem tudom, mégis miért, de anya egészen megkedvelt téged. Persze apa már más tészta, tudod, inkább rá hasonlítok- ironizáltam ismét. Hangszínemmel játszadozva próbáltam egyértelmű célzást tenni arra, hogy azért nem merülök nyakig az imádásában, sőt!

– Hát, ez nagyszerű!- lépte át a küszöböt, és kémlelő tekintetét szinte azonnal a falakon függő festményekre irányította.

– Cézium, ki jött?- jelent meg anya arca a konyhaajtóban. Kíváncsian vizslatott, majd tekintete a fúra tévedt. Örömteli hangon csattant fel, amit a hátérben megbúvó papa cseppet sem helyeselt.

– Na, hát! Micsoda meglepetés, kedves Kristóf! Gyere és foglalj helyet köreinkben- intett neki szinte már visszautasíthatatlan módon.

– Nem szeretnék zavarni- szabadkozott a megszólított, mire én megragadtam karját, és magam után rántottam.

– Ugyan miben zavarnál?- készített elő egy széket az érkezőnek anya.

A konyhába rohant, minden bizonnyal tányért keresgélt. A hangos csörömpölés legalábbis erről tett tanúbizonyságot.

– Mondjuk engem az újságolvasásban?- kérdezett vissza apa. Egyértelműen arra célzott, hogy nem igazán díjazza Kristóf társaságát.

– Ugyan, Jenő! Ha annyira fontos az a szennylap, menj a kertbe. Olyan kellemesen süt a Nap.

Anya kényszeredett mosollyal nézett a fiúra, aki szemlátomást feszengett apa kemény szavai hallatán.

– Olvasás helyett inkább feltennék egy kérdést!- nézett farkasszemet Kristóffal. – Mégis milyen terveid vannak a lányommal?

– Apa, most fejezd be!- csattantam fel idegesen.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy anya helyét valaha is átveheti, már ami a kelletlenkedést illeti. Legszívesebben a szájába tömtem volna a félbehagyott pirítóst, csak, hogy véget vethessek érdektelen monológjának.

– Először megszöktetném, aztán teherbe ejteném, majd hagynám, hogy visszatérjen a szüleihez. Persze, csak miután elváltunk, mert, hogy titokban el is venném- rángatta vállait.

Apára pillantottam, aki váratlanul elmosolyodott. Szemlátomást megnyerte a vagány visszavágó. Imádta tesztelni a fiúkat, akik hozzám közelítettek. Legtöbbjük már az első pillanatban elvérzett. Még Milán is!

– Na, jó! Azt hiszem, ennyi elég volt az idióta tesztjeidből, papa! Mint láthatod, Kristóf nem akar megenni reggelire- vágtam a fiú elé egy megvajazott kiflit.

– De azért a bálba még elviszed, mielőtt megszökteted?- fordult a fiú felé papa.

– Mindenképpen- harapott bele az előkészített szendvicsbe, de előtte még huncutul elnevette magát.

– Helyes- kacsintott apa, majd újra elmerült az újságcikkek tengerében.

Lopva Kristófot tanulmányoztam. Borostás arcát néhány rendesen megrágcsált falat mozgatta. Nem fért a fejembe, miért nem menekült el hanyatt-homlok. Még akkor, mikor először szembekerült velem, Dr. Cséffay ártalmatlannak induló beszélgetős foglalkozásán.

***

Kristóf azt ígérte, megmutatja a környék legjobban felszerelt kisboltját. Anya ravaszul kitervelte az egészet! Elküldött a boltba, csak, hogy ismét a fiúval lehessek. Szegény asszony komoly hitet vetett abba, hogy kerítősködése valaha is eléri célját. 

– Tudod, igazán hálás vagyok neked azért, hogy ilyen kedves voltál a szüleimmel.

– Hát, azért apukád nézett egyet, mikor előálltam a megszöktetős műsorommal- mélyítette szemeit az enyémekbe.

– Apa már csak ilyen- legyintettem egyet könnyelműen. – De én tényleg hálás vagyok neked, Kristóf!

A fiú arca váratlanul összerezzent, amint meghallotta nevét. Úgy tűnt, megérintette a dolog, persze képzelgésnek véltem a dolgot.

– Nem is tudom, hogyan viszonozhatod majd azt a sok szívességet, amit eddig tettem neked, Cézi. Lehetséges, hogy még Pesten is jóban leszünk- kacsintott egyet a megszokott módon. Próbálta elviccelni a helyzetet, de valamiért úgy éreztem, szavaiból komolyság árad. Olyasfajta, amit képtelenség megjátszani.

– Álmodj csak, te frigid majom!- öltöttem rá nyelvet, amikor váratlan dolog történt.

– Ferenci Kristóf!- hasított végig egy önkívületi állapotból feleszmélt hang.

A fiú teketóriázás nélkül arcába nyomta napszemüvegét, azt remélve, még éppen elkerülheti a kínos találkozást. Villámgyorsan megragadta kezemet, és megszaporázott léptekkel fordult le a sarkon.

– Ez mégis mi volt?- nyíltak szét meglepett ajkaim.

– Hagyjuk- legyintett egyet, majd így folytatta. – Nekem is lehetnek titkaim- kacsintott rám ismét, mire az a benyomásom támadt, nem ismer másféle incselkedési lehetőséget.

– Titkai mindenkinek vannak- túrtam bele hajamba lelassítva. Azt reméltem, végre megálljt parancsolhatok a golyóbisként cikázó fiúnak, persze tévedtem.

Nem tudtam, de talán nem is érdekelt, mégis mi elől menekülhet annyira. Tiszteletben tartottam a dolgot, ahogyan ő is tett előző este, mikor kérdezősködés helyett elbúcsúzott tőlem.