Harminckilencedik részlet - Elpazarolt szavak

Drágáim! 

Továbbra is szívesen veszem, ha kitöltitek a Nyár a szemeidben hivatalos blogkérdőívét. Mi a véleményetek Kristóf leveléről? Írjátok meg kommentben...:)
***

(Kristóf szemszöge.)

Van, hogy csak az ölünkbe hullnak a dolgok, máskor viszont keményen meg kell dolgoznunk értük. Azért, hogy szeressünk, és azért, hogy szeressenek. Csak egy egyszerű fiú voltam, tele hétköznapi álmokkal. A szobámban gitároztam, dalokat írtam. Az életről, a szerelemről- még akkor is, ha fogalmam sem volt róluk.

Aztán jött az a nap, ami mindent megváltoztatott. A barátom- Gézus- izgatott léptekkel száguldott végig a próbaterem folyosóján. Lihegve támaszkodott meg térdein, és valami ilyesmit mormogott:

– A kishúgom barátnőjének az apja neves producer. Léna tévedésből a mi demónkat vitte el a lány szülinapjára, a megbeszélt parti válogatás helyett. Pénzeszsák apuci is meghallotta az egyik számunkat, és behívott minket a lemezcége stúdiójába!

– Apám, ez tök király!- huszonhárom éves fejjel mindösszesen ennyit tudtam  reagáltam.

Megszédített a siker, a büszke öntudat pedig arcon vágott. Nem hittem volna, hogy egyszer még átkozni fogom a percet, ami mindent megváltoztatott. Csak a mának éltem, nem törődve azzal, hogy lesz még holnap is. Egy sokkal ésszerűbb, egy sokkal igazibb.

Talán sejted már, hogy mi történt. „Pénzeszsák apuci” zabálta a dalainkat, és addig nem nyugodott, míg a csúcsra nem juttatott minket. Jól emlékszem még arra a napra, mikor a rádió először játszotta le a dalunkat. Akkor még nem is sejtettem, hogy a hegytető után csakis a gurulás jöhet- méghozzá lefelé, fejjel lefelé.

A producer lánya gyakran szervezte úgy, hogy ő is ott lehessen a megbeszéléseken. Élt-halt a zenész srácokért, hát még a papa védenceiért! Mr. Money csupán egy valamit követelt. Stella, apuci kicsi barbiebabája érinthetetlen volt, talán ezért is csábultam el olyan könnyen.

Buta voltam és fiatal. Azt hittem, hogy a szerelem két szép szemből és némi testi élvezetből áll. Az eszemmel akartam érezni, és nem a szívemmel. Könnyelműen kimondtam azt a szót, amit túl egyszerűen elpazaroltam rá: „Szeretlek”.

Sosem hittem volna, hogy egy ártatlan angyalka bőrébe bújt lány képes megcsalni engem, méghozzá Gézussal, a legjobb barátommal.

Akkor éjszaka semmit nem aludtam, az agyam ezerszeres fordulatszámmal pörgött. Úgy hittem, a lelkem mentem kiszakad a helyéről, némi gyógyírt kell eszközölnöm,- leittam magamat, és csak másnap eszméltem fel, a saját ágyamban. Egy üres zacskó lapult meg a farzsebemben, egy papír fecnire firkantott számmal. Semmire sem emlékeztem, csakis azt éreztem, hogy szükségem van valamire. Arra, ami előző éjjel minden gondomat elfeledtette velem. Felhívtam a számot, próba- szerencse alapon.

Egyre mélyebbre süllyedtem, Stella hűvös elutasítása pedig csak olaj volt a tűzre. Az egyetem elbocsátott, a nagypapa pedig meghalt. Egy nap arra ébredtem, hogy már semmi értelme tovább folytatni. Egy zacskó szer után nyúltam, és csak abban reménykedtem, hogy nem élem meg az estét.

Kemény életem volt az elvonón. Minden nap ugyanúgy telt- reggel, délben és este belém tömtek némi ételt, csak, hogy ne vesszen kárba a munka, amit a kiérkező mentősök végeztek- gyenge pulzussal feküdtem a kádban, az anyám talált rám. Egy napon, két rám törő elvonási roham közt rám tört egy érzés. Úgy hittem, valami még vár rám, valami, ami életben tartott. Nem adhattam fel, akkor legalábbis.

Tudod, Cséffay órái mindig is sok erőt adtak nekem. Miatta tudtam remélni egy szebb holnapban. Aztán betoppantál az életembe, te a lány. Az, aki nem hagyott meghalni. Már az első pillantással megéreztem, megéreztelek téged.

Sokáig ellenálltál, de én nem tágítottam. Hittem bennünk, és igazam is lett. Sohasem zavart mindaz, amit te gyűlöltél magadban,- sőt talán pontosan a hibáidért imádtalak annyira. Melletted úgy éreztem, hogy minden percben újjá éledek, porcikáról porcikára. Sohasem fogom elfelejteni, hogyan öleltél át azon az éjszakán, mikor elmeséltél mindent. Milánról, és a betegségedről. Akkor éreztelek a legközelebb, a legigazibbnak.

Cézi, sokszor könnyelműen éltem, de te voltál az a sebtapasz, amivel a lelkem megszépült. Mikor először mondtam ki azt, hogy szeretlek, mindösszesen azt bántam meg, hogy nem te voltál az első- elpazaroltam a szót, még jóval előtted. De tudtam, hogy sosem szívnám vissza a neked tett vallomást.

Létezésem legszebb perce az volt, mikor teljesen eggyé váltunk azon az éjszakán. Az egész testem beleremegett az érzésbe, és akkor tudatosult bennem az, amit azelőtt csupán sejtettem. Te vagy életem szerelme, a legnagyobb és az egyetlen. A mindent felemésztő.

Olyan voltál nekem, mint a halálos betegnek az utolsó adag morfium. Elkábítottál, és minden szenvedésemet semmissé tetted. Megédesítetted a lét utolsó pillanatait. Nélküled sohasem tudtam volna meg azt, milyen is igazán élni.

***

– Megvethetsz a szavakért, amikkel hozzád szóltam, de akkor azért gyűlölnél, mert őszinte voltam. Örökké a tiéd, Kristóf- olvastam utolsó szavait, amik késként karcolták lelkemet. Csakis azt bántam, hogy nem voltak elég élesek. Meg akartam halni, a lehető legfájdalmasabb módon.

A lap széle megvágta ujjamat, miközben visszacsúsztattam a borítékba. Mélyen elsüllyesztettem azt zsebemben, hogy még véletlenül se kerülhessen illetéktelenhez. Nem akartam elárulni a szerelmet, amit Kris adott nekem. Még akkor sem, ha már túl későn tette meg mindezt.

Gyűlöltem magamat, amiért összetörtem őt. Apa időközben erőszakkal hazarángatott, de talán még ő sem gondolta komolyan, hogy egy szempillantásig is elgondolkodom az alváson. Az íróasztalnál gubbasztottam, és nekiálltam rendet rakni. Kristóf szerint már épp elérkezett az ideje, a múltamat le kellett zárnom.

Egy másodpercre lehunytam megfáradt szemeimet, és ismét felvillant előttem az arc. Az, ami egyre terhesebben kísértett. Úgy hittem, sohasem fogok már szabadulni tőle- addig legalábbis, míg ki nem derítem, kié lehet.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fiókba nyúltam, és előrántottam rajzolós mappámat. Azt, amit jó néhány hónap pora lepett el- az álmokról való lemondásé.

A kezembe kaptam a szénceruzát, és egy határozott vonallal nekiláttam a lehetetlennek…

Szinte vitt magával a lendület. Valahányszor elakadtam, ismét lehunytam a szemem, és megvillant előttem a képmás, amihez foghatót sohasem láttam. Az, ami talán egy égi jelként ülepedett rá megszürkült mindennapjaimra.

Pisze orrot rajzoltam neki, és mély tekintetet. Kedvesen mosolygott, még a szeme is. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az előre beállított ébresztő reggeli hatot jelzett, én pedig elpilledten támaszkodtam meg az asztalon, nehéz pillantásokkal vizslatva az időközben elkészült rajzomat.

Ajkaim különösebb öntudatosság nélkül nyíltak szólásra, és torkomon végigszáguldottak a szavak. Azok, amiket talán nem is én gondoltam ki, hanem a láthatatlan erő, ami fészket rakott bennem:

– Nem tudom, ki vagy. Nem tudom, honnan ismerlek. Csak azt, hogy ott van a nyár a szemeidben- végigsimítottam ujjammal az arcot, amit sikerült papírra örökítenem. A frizuráját és egyéb ismertetőjelét persze sohasem láttam, akkor túl könnyen beazonosíthattam volna.